Népszabadság, 1991. november 27.
EÖRSI ISTVÁN
A téma című cikkemben, 1988-ban „megrázóan őszintétlen”-nek neveztem a Valóság egykori belső munkatársának, Vitányi Ivánnak azt az elméletét, amely szerint Csehszlovákia lerohanása után a magyar értelmiség többsége — igaz: tévesen — tovább hitt a rendszer erkölcsi-politikai tartalékaiban, vagyis abban, hogy a kádárizmus még megújítható. A kisebbségből, amely elvesztette ezt az illúzióját, alakult ki később a demokratikus ellenzék.
Vitányival vitázva kifejtettem, hogy „A kádárizmus tartalékai… már 1956. november 4- én és 1958. június 16-án teljesen kifogytak”. Éppen ezért a kádárizmus iránt tanúsított hűség okait elsősorban nem az ideológia fennkölt szférájában kell keresni, hanem a földhözragadt, materiális érdekek világában. Akik tovább „hittek” a kádárizmus tartalékaiban, azok eszmei igazolást kerestek ahhoz a jogos törekvésükhöz, hogy zaklatások nélkül élhessenek, eltarthassák a családjukat, és ne zárják el önmaguk elől az érvényesülés létrafokait. A „hit” lelkileg megkönnyítette számukra, hogy — Thomas Mann kifejezésével élve — a „hatalom védte bensőséget”, sőt gyakran a hatalom védte cinizmust válasszák, és élvezhessék a konszenzusnak becézett gerinctörő önkorlátozás áldásait.
Vitányi fejtegetései, bármennyire lesújtó volt is róluk a véleményem három évvel ezelőtt, heroikusan őszinték, ha a hozzá hasonló utat bejárt értelmiségiek mai önmentő stratégiáihoz hasonlítjuk őket. Lázár István például, ellenem írott cikkében (Ultiparti, Népszabadság, november 22.) töretlennek és problémátlannak tünteti fel a Valóság és törzsgárdája fejlődését. Módszere pofonegyszerű: a Valóság minden korszakában közölt jó írásokat is, tehát — sugallja Lázár — 1968 után mindenki olyan derék maradt, amilyen volt. Érre az eszmefuttatásra Az undor című írásom (Népszabadság, november 16.) késztette, melyben egyebek közt arról is beszámoltam, hogy miért ment el a kedvem 1968 után a Valóság törzsgárdájától. Mondandómhoz egy metaforát választottam: az ultizást. Azt állítottam, hogy a pártállam ráoktrojálhat valamely szerkesztőségre egy übercenzort, de nem kényszerítheti a szerkesztőség tagjait arra is, hogy ultizzon vele. A Valóságnak a nyakába ültettek egy dogmatikus pártfilozófust, és én tanúja voltam annak, hogy a szerkesztőség tagjai, miközben gyalázták a háta mögött, befogadták az új főnököt az ultipartijukba. Ettől kifordult a gyomrom — szerelmi és kártyapartnereinket válasszuk ki vonzalmaink szerint! Legalább abban nyilvánuljon meg némi szabadság, amit önként és szabad időnkben csinálunk. Undoromat folyamatosan táplálta, hogy a magyar értelmiség túlnyomó többsége ultizott elnyomóival — most már metaforikus értelemben —, megvetette őket, és közben igyekezett bevágódni náluk. Lázár Istvánnak nincs érzéke a metaforához, imponáló humortalansággal felsorolja, hogy ki mindenki ultizott még, persze a szó konkrét értelmében, a szerkesztőség szobáiban, és hogy a munkatársak milyen kiváló cikkeket etettek meg a főszerkesztővel jó lapjárás esetén.
1968 előtt barátságos viszonyban voltam a Valóság törzsgárdájával. A csehszlovákiai intervencióra azonban másképpen reagáltam, mint ők. Ettől kezdve én nemcsak a kádárizmus erkölcsi tartalékainak a lehetőségét tagadtam, hanem azt is, hogy megreformálható az úgynevezett szocialista országok társadalmi-politikai rendje. A Valóság törzsgárdája viszont — és a humán értelmiség túlnyomó többsége — a szörnyűségből azt a következtetést vonta le, hogy geopolitikai zónánkban megingathatatlan a szovjet rendszer, így hát életfogytiglan be kell rendezkedni rá. E logika folyományaképpen a Valóság szerkesztői — a bölcsen semmit sem író Körösi József kivételével — a mind intenzívebb ultipartik eredményeképpen a Kádár-, Aczél-féle rendszer kulturális oszlopaivá, sőt olykor – Illyés kifejezésével élve „magánszorgalmú kutyá”-ivá váltak, miközben — ezt sosem tagadtam — lapjukban továbbra is közöltek jó tanulmányokat.
Megtartóztatom magam, és nem sorolom fel, hogy a szerkesztőség némely tagját miféle kártyaasztalokig sodorta el a becsvágy. Nyílt titok, hogy egyikük magának Kádárnak is osztott néhány vacakul cinkelt lapot. Akadt más, eldugottabb asztal is — spongya rá! Lázár viselt dolgait sem részletezem, csak egyetlen megnyilatkozását idézem fel, magánszorgalmú szólóját a Jaruzelski katonai puccsát követő napon, 1981. december 13-án, az írószövetség színe előtt. Annyira feldúlta házőrző-lelkét az aczéli kultúrpolitika előző napi bírálata, hogy — idézem — „néhány pillanatig a Köztársaság tér iszonyú pillanatát véltem feltámadni”. Néhány író — 1956 óta először! — tisztességes írószövetségi választást követelt, és lám, máris hova ragadta Lázár Istvánt az ultiszenvedély!
Szándékosan ilyen személyes a hangom, de nem Lázár személye miatt. Az általa (is) képviselt, szinte már heroikus öncsalást szeretném telibe találni, mert olyan fehér foltokat teremt az egyének és a nemzet tudatában, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy tapogatódzva, tájékozódva megindulhassunk előrefelé. Hogyan érthetnénk meg újdonsült demokráciánk máris burjánzó válságtüneteit, ha nem abból indulunk ki, hogy a Kádár-korszaktól egy csaknem teljesen citoyentalanított, alattvalói értelmiségi magatartást örököltünk? Önvizsgálat helyett itt is, ott is Tiszta Múlt Kft.-k alakulnak, melyekben a feltámadó Lázárok egymás kuncsaftjai. Megszűnik érzékük a metaforák iránt, a történelmet nemlétezőnek nyilvánítják. Az ulti: ulti, 68 sohasem volt, és a sötétben minden macska egyformán fekete.
Ezzel máris személyes terepre kanyarodtam — meg kell védenem magamat attól, hogy Lázár István visszamenőleg ultizó barátai közé soroljon. Ezt írja rólam: „Megrója Csurkát, aki apanázst fogadott el a Magvetőtől. És Eörsi saját pénzkérő levele Kardos Györgyhöz? És azon kötetei, amelyeket szintén nevezett adott ki?” Amikor Kardos György özvegye leközölte 1969 őszén kelt pénzkérő, pontosabban pénzmegköszönő levelemet, a Kiadó titkárságán kikeresték számomra a régi utalásokat. Októberben és novemberben két- illetve háromezer forintot vettem fel, előlegképpen, publicisztikai kötetemre, az Űrügyeimre, melyre már szerződésem volt. Ezzel szemben Lázárnak tudnia kell, hogy Kardos bizonyos szerzőknek — akiket meg akart nyerni, vagy akiket barátainak tekintett — nagy összegű, rendszeres apanázst biztosított, életműkiadás ürügyén, vagy egyéb ürügyeken.
Mivel a Magvető igazgatója Aczél György egyik legközelebbi munkatársa volt, ezeket az apanázsokat az aczéli „támogatás” egyik hatékony formájának tekinthetjük. Bármennyire szeretné Lázár az én honoráriumomat ezekkel egybemosni, én nem voltam támogatott író. Ezt bizonyítja az is, hogy Kardosnak az említett könyvet háromszor kellett kifizetnie, ugyanis tizenegy éves késéssel adta ki, 1980-ban (az impresszumon 79 áll, a szerződést 69-ben kötöttük, és kétszer is meg kellett újítani). Lázár azt is állítja rólam, hogy önszépítő amnéziában szenvedek, megfeledkezem arról, hogy nekem is jelent meg könyvem a Magvetőnél. Csakhogy én többször megírtam, el is mondtam, hogy „olyan korban éltünk, amikor magam is rámosolyogtam kultúratámogató verőlegényekre, miközben tudtam, hogy barátom, Angyal István inkább meghalt, csakhogy ezt ne kelljen csinálnia”. Továbbá: „Egyszerűen úgy gondoltam, hogy itt vannak a könyveim, amott pedig a közönség. És köztem és a közönség között van egy bizonyos közeg, amelyen át kell törni. Nem szabad minden áron áttörni. Úgy nem törhet át az ember, hogy megsemmisíti magát. De ha bizonyos gesztusokat kell tenni, akkor ezekkel tartozom annak, amit már megírtam. Talán a közönségnek is.” (Kritika, 1990. május.) A Hócipő számára egyebek közt ezt nyilatkoztam, a Kollaboránsok sorozatban: „Még azután is jártam hozzá, könyveim kiadását szorgalmazva, hogy dr. Hám Tibor Washingtonban szemléletes leírást adott arról, miképpen kínozta őt katonapolitikusi korában saját kezűleg ez a kultúrférfiú, nevezzük néven, Kardos György. Kihallgatásokért ostromoltam, ha nagy ritkán fogadott, kezet ráztunk, mosolyogtam, ahogy kellett (csak talán kissé gunyorosabban). A kultúra felvilágosult kormányosait, Aczélt és Pozsgayt nemcsak betiltott könyveim engedélyeztetése ügyében zaklattam, hanem olykor külföldi utazásaim támogatása végett is.”
Kínlódva vigyorogtam az übercenzorokra, de nem ultiztam velük, és szabadulásom óta egyetlen írásom miatt sem kell szégyenkeznem. Nem mulatságos, hogy most mégis Lázár István oktat ki „az igazság és az igazságosság kötelességé”-re? Még ha szerénytelenül hangzik is, úgy vélem, a Kádár-korszak nem túl nagyszámú citoyenjének magán- vagy közszorgalmú bemocskolása nem csak a sértettek ügye.
Eörsi István