Ady időszerűsége

Milyen könnyű volna ezt a témát — egy nagy költő időszerűségét — elintézni azzal, hogy egy nagy költő mindig időszerű. Az emberek minden korban szerelmesek, vágyódnak — többnyire esélytelenül — a szabadságra, birkóznak a Lét (és Nem-Lét) nagy kérdéseivel, közösséget keresnek és magányosak, hányódnak remény és kétségbeesés között, hisznek hívőn vagy hitetlenül önmagukban vagy másban, istenben vagy forradalomban, a Művészetben, melyhez az életből menekülnek, vagy az Életben, melyet művükké akarnak formálni. Minthogy a nagy költészet ezeket a vágyódásokat és törekvéseket formává változtatja, vagyis a versszülő pillanat igazságát az általános tapasztalat rangjára emelve érzékletesen átélhetővé teszi másfajta korok másfajta emberei számára is, a nagy költő időszerűsége bizonyításra sem szoruló közhely.

 
Összecserélhetetlenül

Még könnyebb volna Adynak, ennek a nagy költőnél is nagyobb Valakinek az időszerűségét innen-onnan kiemelt idézetekkel igazolni. A kísértés erős, nem is ígérhetem meg, hogy bizonyosan ellen tudok állni neki. Hiszen a magyar történelem észbontó, undok következetessége folytán csaknem mindig és csaknem mindaz időszerű Ady halála óta is, amit életében áhított vagy utált. Abból, amit áhított: a szép társadalmi forradalomból és szociális igazságon alapuló demokráciából, az egykori Monarchia népeinek testvériesülő együttéléséből kiundorított csaknem mindenkit az elmúlt negyvenöt év. És most kitetszik, hogy a szklerotikus, mészréteg — melyet becézhetünk sztálinizmusnak, neosztálinizmusnak, pártállamnak, a pangás évtizedeinek — frissen őrizte meg nekünk a trágyás ugart, mintha vadonatúj volna még a bűze is. Sovinizmusba torkolló nacionalizmus, rasszizmus, koronakultusz, jó étvágyú klerikalizmus éppoly sértetlenül maradt meg a mészréteg alatt, mint az urambátyámos kormányzati módszerek. Egy-egy nyilvánosságra hozott régi feljelentő levél éppúgy nem gátolhatja szerzőjének mai meredek karrierjét, mint új, hűséges kultúrkapitányok kinevezését égbekiáltó hozzánemértésük. Minderre — mondom — könnyű volna Ady-idézeteket találni, de akkora és olyan sokfelé burjánzó életművekben, mint az övé, csínján kell bánni az idézgetéssel. Összefüggéseiből kitagadva sokféle Ady állítható össze — a klerikálisok és talán a monarchisták kivételével szinte minden irányzat, még a fajvédők is összeeszkábálhatnának maguknak házi használatra valamiféle Adyt.

Különösen versekből veszedelmes idézni. Minden egyes vers valamiféle termékeny lírai pillanat gyümölcse, a költői szemlélet ebbe zsúfolja bele anyagát, mely nem tartalmazza és nem is tartalmazhatja a személyiség teljességét. Ez olyan nagy költőknél, mint amilyen Ady is volt, az érvényes és egymásnak gyakran ellentmondó költői pillanatok összességében bontakozik ki. Maga Ady nemcsak érezte, hanem tudta és tudva hangsúlyozta is ezt, amikor köteteit ciklusokba szervezte. Így hát maga könnyítette meg azok dolgát, akik a saját szájízük szerint mazsoláznának belőle.

Adynak mint költőnek az időszerűsége elsősorban lírai személyiségének roppant eredetiségében és erejében rejlik. Egyformán és összecserélhetetlenül hiteles ő mint istenhez hanyatló árnyék és mint a Tűz csiholója, mint Dózsa György unokája és mint a magyar proletárok vérrokona. Soha versírás közben nem érzi a csábítást, hogy valamiféle képzelt általános igazság kedvéért az egyik énjét, hangulatát, költői pillanatát más énekkel, hangulatokkal, más költői pillanatok töltésével helyesbítse vagy egészítse ki. Tudja, hogy minden pillanat Ady Endréje a maga végletességében igaz, és az utólagos korrekciók elhomályosítanák a kép kontúrjait, mintha fotografálás közben elmozdulna a fényképezőgép. Isteni bizalommal tudja, hogy az egyes versekben őrződő Ady Endrék egységes, hatalmas képpé állnak össze, olyan szubjektivitás-Vezúvvá, mely különféle színű lángokat lövell, különféle kőzeteket dobál az ég felé, és mégis minden pillanatban azonos önmagával.

Személyiségének erről a sajátosságáról Ady egy verset is írt, a Hunn, új legendát. Ismerjük e költemény születésének körülményeit. Mecénása. sőt barátja, sőt verseinek értő ismerője, Hatvany Lajos 1913-ban magas irodalmi mércékre, többek közt Goethére, Aranyra, Petőfire hivatkozva elmarasztalta A menekülő életet és kisebb mértékben A Magunk szerelmét is, amiért Adyból „hiányzik a concentratio. a nagyszerű tehetség megmunkálása”. „A szerencsés genie, a goethei, minden életkorban új. Te még mindig a Vér és aranyt írod.” Erre született meg, válaszképp, a Hunn, új legenda, egy Hatvanynak szóló, barátian nagyvonalú ajánlással.

 
Saját sorsunk törvényei

Hadd bukfencezzek vissza a költészet egéből egy kurta kitérő erejéig szivárványtalan hétköznapjainkba. Ha megkérdezné valaki tőlem, hogy miben szenvedjük a legnagyobb hiányt, vállalkozó kedvű tőkében vagy szakemberekben, vagy talán a fejlett technika, esetleg a korszerű infrastruktúra hiányzik a leginkább, vagy az erkölcsi erő egy rossz korszak után egy nehéz korszak elviselésére, vagy a demokratikus hagyomány, vagy a becsületes törekvés arra, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek legalább az elviselhetőség szintjét ne haladják meg, azt felelném, hogy mindez rettenetesen hiányzik, de a legesleginkább mégis autentikus embereknek vagyunk szűkében. Minden társadalom uralkodó rétege elsőrendű feladatának tekinti, hogy konformizálja és ily módon alattvalóvá silányítsa állampolgárait. A hatalom valóságos birtokosai, legalább a második világháború befejezése óta, arra törekszenek, hogy a politikai vezetés is az erkölcsi-intellektuális középszer kezében összpontosuljon. Nyugaton a választási alternatívákat és ezek esélyeit döntően befolyásoló nagytőke nemigen tűr meg államvezetői posztokon szuverén személyeket, akiket nem tarthat kézben. A diktatúrákban pedig — láthattuk Sztálin vagy akár Kádár esetében is — a Legfőbb Vezér elpusztít vagy legalábbis elkerget minden potenciális vetélytársat, és helytartói, alvezéri státusban kizárólag buzgó, középszerű végrehajtókat alkalmaz. A mi geopolitikai zónánkban a helyzetet tovább rontja, hogy az állampolgárnak élete során esetleg többször is alkalmazkodnia kell a gyökeresen megváltozott körülményekhez. Én például harmadszor érem meg, hogy az emberek alkotó módon újrateremtik múltjukat, és persze ezzel együtt ideáljaikat, értékrendszerüket, sőt szinte még az ízlésüket is.

Mit jelent ilyen körülmények közt a Hunn, új legendának az a néhány szakasza, mely direkt módon válaszol Hatvany bírálatára:

Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe
                                                 szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy
                                                 csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy
                                                istenül.

Azt jelenti ez a vallomás, hogy mégoly baráti tanácsra sem követ a szerző okos irodalmi receptet, nem az elvárások után megy, hanem saját sorsának törvényeit követi. Ez a sors — vagy legyen nagybetűvel, adysan: Sors — azonban nem pusztán egy végletesen individualista személy kínnal összekapart tulajdona, hanem „summája ezrekének”, „sokszázados szándék” —

Százféle bajnok mássá sohse
                                                   váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen
                                                  magyar.

A senkitől meg nem másítható Énnek és egy nagy közösségnek egyidejű felvállalása olyan képekben és metaforákban, melyek egyszerre fogják át és elevenítik meg a két legszélső végletet: ez Ady titkai közül is a legnagyobb titok, és egyben ez költészetének és személyiségének is legidőszerűbb vonatkozása. A sereges senkik korában feltekinthetünk egy Énre, akiben közösségi akaratok és értékek kristályosodnak ki, és akiről még a legnemesebb szándékú bírálat is lepattan, ha élet vagy mű kikerekítését, vagyis alkalmazkodást kívánna tőle bármilyen nemes szabályhoz.

És ez az Én, ez a sokszor-szorongatott Ady Endre a legmagasabb fokon rendelkezett azzal a képességgel, hogy tudott rémítő kisebbségben maradva, akár egyedül is „Nem”-et mondani. „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” — számomra ez a lefordíthatatlan verssor a leginternacionálisabb érvényű és legbecsesebb üzenet mindabból, amit valaha is nyomtatva láttam. Ady időszerűségének másik komponense a képesség erre a tömör, tömény, messzehangzó „Nem”-re, mely énje legbenső magvából fakadt. Hadd foglalkozzak kissé részletesebben ezzel a „Non coronat”-tal, melyet többnyire könnyebb idézni, mint kimondani.

Ady „Non coronat”-ja olyan korán, olyan totálisan mutatkozik meg, hogy a legszívesebben ezt is „titok”-nak nyilvánítanám. Publicisztikájában már 1901-ben „Nem”-et mondott a magyar kétfejű sasnak. És most — eleve sejtettem, hogy nem bírom megtartóztatni magam — idézem e sas Ady-féle leírását: „Az egyik fejét nevezzük nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus. Akármelyik fejét bíznák a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmusfejjel bánnánk el. Ez a fej a veszedelmesebb. A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állt még ki a harci porondra … Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre. Mi a célja vele? A célja, hogy akit meghódít a szittya arc, kuruc haj és magyar bajusz, azt kezére játssza a másiknak, a sima arcnak, a Loyola-félének. Szólott már erről sok beszéd. Mi is abbahagyjuk a képletes beszédet. Kiírjuk magyarul: a hazafisággal szédelgő és lármázó klerikalizmus veszedelmesebb a nyílt klerikalizmusnál.” Egy másik 1901- ben írott cikkében — mert Adynál, a lírikusnál korábban pattan ki a történelem-isten fejéből fegyverzetének teljes pompájában a publicista — ezt olvashatjuk; „Pálffy tisztelendő úrtól megtanultuk, hogy Magyarországon hazafias dolog a németet, szerbet, románt, tótot szidni. Így van? Ha így van, én ünnepiesen kijelentem, hogy nem vagyok hazafi. Én minden fajt, nyelvet, vallást, meggyőződést és jogot tisztelek, extra et intra Hungariam. Sőt én az erőszakos magyarosításnak sem vagyok barátja. Egy kicsit szociáldemokrata nézet — elismerem. De a szociáldemokrata ennél a meggyőződésnél nem megy tovább. Ellenben a magyar klerikalizmus hazafias gerjedelemben szidja a nemzetiségeket, suttyomban pedig trafikál velük, lázítja őket. A szociáldemokrácia hát nemzeti szempontból sem veszedelem, de a klerikalizmus mindenféle szempontból az.” Fél évvel később, 1902 júliusában így fejezi be Kozmopoliták című cikket: „Bömbölhet hát nyugodtam a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címeit, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sujtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázisgyártó hazaffyaknak.”

 
A teljesség igézete

Az újjáéledt nacionalizmus és klerikalizmus korában, amikor a Hunnia című nyomdatermék hasábjain Kannás Alajos költő már nem is husánggal, hanem ciángáz segítségével óhajt a hazafiatlan sajtótetvek körében rendet teremteni, és amikor a kádárizmussal olyan harmonikusan együttműködött történelmi egyházak kebelén belül ismét jelentkeznek a bömbölő klerikális ágyúk, és a kerek klerikális bendők ismét magukba tömnék az országból, ami csak beléjük fér, jóval többet kell mozgósítanom aszkézisből, mint amennyivel rendelkezem, hogy ne időzzek el aktualizáló módon Ady hasonló fejtegetéseinél. Csak az időpontra szeretném ismét felhívni a figyelmet: 1901, és 1902, Lédát 1903 augusztusában ismerte meg. A Nyugat-mozgalom kibontakozásában oly nagy szerepet játszó, zsidó származású pénzes és pénztelen írókat, kritikusokat, szerkesztőket, irodalmárokat természetesen még sokkal később. Akárkik állították is, közönséges hazugság, hogy Ady a zsidó csók vagy a zsidó pénz csábításának engedett, amikor kimondta tántoríthatatlan „Non coronat”-jait a klerikalizmusra, a nacionalizmusra és mindarra, amit később versben „keletiség”-nek keresztelt el. „Az egyre hatalmasodó magyar klerikalizmus behálózta a zsenge, tejeskukorlca-agyvelejű ifjúságot” — ez is 1901-ből való. „»Üsd a zsidót!«, »Gyilkold az istentelen liberálist!« Jó, jó. Ezt elviseljük. De mikor a fajkultusz segítségével, kápráztatva, megtévesztőn készítik a hurkot a nyakunk köré — ez már nagyobb dolog.” Ez is az 1901-es Kétfejű sas-cikkben olvasható.

Hadd térjek vissza e kitérő után a Hunn, új legendához, mely a legklasszikusabban őrzi az aktuális eseményeken túlmutató aktuális Ady-személyiség portréját. A másokat nem másoló Ady és a nem koronázó Ady után hadd bontsam ki e versből a harmadik Adyt, a teljesség bolondját. A teljesség bolondja ráteszi életét a művészetre, mert ez a dolga, de nem lesz — Adynak a fiatal Kosztolányira alkalmazott kifejezésével élve — „irodalmi író”, mert tudja, hogy a művészetnél is van fontosabb dolog. Ő teremtette a maga művészetét, nem hajlandó a saját kreatúrájának alávetni magát. Ráadásul ez a művészet, bármilyen nagy is, csak a mindenség része:

A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek
                                                jöttem,
a Minden kellett s megillet a
                                       Semmisem.

A Minden kellett neki, és ez logikus is: hogyan, érhetné be egy ekkora személyiség kevesebbel? Csakhogy ez a vágy a Minden után már Ady korában is rendhagyónak számított. Az impresszionizmussal és naturalizmussal kezdődő művészi fejlődés nagyjai beletörődtek abba, hogy a korábbi klasszikus filozófia és művészet törekvése a teljességre ábránd volt csupán. A nagy francia forradalom világmegváltó jelszavai mögül előbukkant a prózai polgári társadalom, a mi urunk a Pénz lett, és a demokratikus eszmények a nagy Pénztárnokok ellenőrzése alá kerültek. Az a teljesség, az a Minden, mely a Vér és Arany égisze alatt virult, hazugnak bizonyult és szilánkokra tört. A modern, jzmusos művészet nagy tette, hogy a művészetben zúzta szét az élet teljességének hazug látszatát, mely egyébként az évtizedes európai békét követő első világháborúban a valóságban is szétzúzódott helyrehozhatatlanul. Adyt az különböztette meg legtöbb kortársától, hogy a teljességnek ezt a pusztulását, melyet filozófiai nyelven elidegenedésnek is nevezhetnénk, tragikumként élte át:

Minden Egész eltörött.
Minden láng csak részekben
                                               lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Meggyőződésem, hogy a fiatal Lukács is azért tudta Adyt a maga Kant- és később Hegel-élményéhez kapcsolni, mert a német filozófiából és Ady költészetéből egyaránt áradt a totalitás igénye. Ő maga halála évében úgy nyilatkozott, hogy Ady forradalmi radikalizmusa, az „Eb ura fakó, Ugocsa non-coronat”-hangulat „nálam kísérőzeneként mindig aláfestette Hegel Fenomenológiáját és Logikáját is”, így hát — Adynak köszönhetően — a német filozófiában rejlő és kiküszöbölhetetlen konzervativizmust baloldali, sőt bizonyos fokig forradalmi politikai felfogással ötvözhette. Én azonban úgy vélem, hogy ehhez az ötvözethez kellett a fentebb említett megegyezés is, a Minden vágya és az eltörött Egész siratása.

A Teljesség igénye azóta is, és ma különösképpen roppant időszerű. A végletes munkamegosztás korában, amikor már a szaktudományok is spanyolfalak által elválasztott apró rekeszekben, merő részkutatások segítségével oldják meg számukra kitűzött. többnyire lukratív célú feladataikat, és amikor a politika szférájában a pragmatizmust dicsőítik — vagyis az elvtelen politizálást, mely bármely adott szituációban a közvélemény várakozásait próbálja feltérképezni és kielégíteni —, a teljesség elvesztése fölött érzett gyász és a teljesség igénye a legidőszerűbb és legméltóbb értelmiségi magatartás a művészetben és nemcsak ott. Mi volna, ha csupa luk ruháinkat nemcsak foltozni akarnánk, hanem egyszer arra is vállalkoznánk, hogy újat szabjunk — de milyet is?

 
Holnap utáni holnapok

És most elérkeztem Ady időszerűségének legszomorúbb vonatkozásához: mi is — és most ismét Lukács Györgyöt kell idéznem, 1909-ben írott Ady-cikkét — „a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók” vagyunk. Ady a század elejének feudális Magyarországából Párizsra veti szemét, és aztán Párizsban látja és tapasztalja, hogy milyen igazságtalan a társadalom, amelyet a Tisza-parton várni és áhítani kell. Cikkben ünnepli a villamosgyári munkást, aki sötétbe borította Párizst, és legalább egy napra megmutatta, hogy ő az igazi úr: „Mindenesetre jó lesz a zubbonyosokkal barátságot tartani. Jaj, be hatalmasak. Aki nem buta vagy gazember, annak tisztelettel kell megemelnie a kalapját.” Ő megemeli a kalapját, nem is egyszer, majd 1912 szeptemberében bejelenti, hogy politikai publicisztikáját a Népszavában folytatja, „Hiába, Magyarországon a polgárságot is úgy kellett kinevezni, mint a tudományt, mint a nemzetiségi törvényt, mint az általános tankötelezettséget, mint ezer fundamentumtalan kulturális intézményt: nincs polgárságunk … Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja… Polgárság helyett a demokrácia minden munkáját, a fejlődés járomtörvényeit is lehetőleg tudomásul véve, a szociáldemokráciának kell elvégeznie nálunk … Büszke polgársága csak olyan társadalomnak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyainak ablakán elnyomóit: A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért — nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állnia, ahol a forradalom — van.”

Megnyugtatásul közlöm: senkit sem akarok véres kézzel kihajítani az ablakon. A szociáldemokratáknak sem szeretnék Ady-szöveggel hírverést csapni — a költő ezt a cikkét 1912-ben írta, és két év múlva, amikor a szociáldemokraták az egy Liebknecht ellenszavazatával, egyébként egyhangúlag megszavazták a német parlamentben a hadihitelt, Ady nyomtalanul elvesztette szimpátiáját irántuk. Pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, milyen hasonló bajban vagyunk mi, amikor az áhított jövőn törjük a fejünket. Ady polgárság nélkül akarta volna megteremteni, forradalmi úton, a polgári társadalmat, melynek visszásságaival eleve tisztában volt. Mi forradalomelleenes pátosszal próbálunk végigcsinálni egy forradalmi folyamatot — a pártállam felszámolását —, és közben, 80—90 évvel Ady után olyan társadalomhoz óhajtunk kritikátlanul felzárkózni, melynek visszásságaival könyvtárnyi cáfolhatatlan irodalom foglalkozik. „Piacgazdaság” — mondjuk párás szemmel és meghatottságtól elcsukló hangon, mert a piac, a tervgazdasággal ellentétben, legalább működik, és közben akarattal elfelejtjük vagy elhallgatjuk, amit Ady és évszázadok óta annyi más gondolkodó ember tisztán látott: hogy a piac farkastörvényeinek humanizálása a kör négyszögesítésével felérően bonyolult feladat. Ady szituációjának megoldhatatlanságából azt a tanulságot próbálom a magam számára kiolvasni, hogy a jövő elől kitérni nem lehet, de várható rútságait sem szabad pragmatikus érdekből elhallgatni. És ha arra keli törekednünk, amit nem túlzottan kedvelünk, akkor legalább ne tápláljunk illúziókat, és legyen erőnk a kétségbeesésre és a holnapon való túllátásra is. Mert a holnap után is jön holnap. És addig?

Addig nemcsak vigasztalónak, hanem meggyőződésből is hadd ajánljam mindenkinek, mint legfőbb aktualitást, a beteg Ady életszeretetét. A Halállal való művészkedő kokettálás korában ez a first class halálszakértő, a különféle szellemi, szemléleti és testi örömök és elsősorban az Erosz útján mindig talált okot az ünneplésre. Elég volt ehhez az út mentén kapáló asszonyok térdig meztelen lába — nincs az a párthatározat vagy pápai enciklika, mely megfoszthatna bennünket az efféle örömök folyton megújuló időszerűségétől.

________________________
Elhangzott az Ady-társaság 1991. május 3-i összejövetelén.