Népszabadság, 1991. február 9.
EÖRSI ISTVÁN
Ahányszor feltűnik a képernyőn Szaddám Huszein mind sztálinosabb bajusszal felszerelt arca, és ahányszor felelős (?) amerikai tisztviselők közlik velem, hogy immár az atombomba alkalmazásának eshetőségét is mérlegelik, végigfut a hátamon a hideg. Milyen emberek kezében vagyunk? Milyen struktúrák fogságában? A diktatúrák és a demokráciák abban az egyben megegyeznek, hogy intézményes rendjük olyan személyek kezébe koncentrál példátlan hatalmat, akik földünk puszta fennmaradását sem szavatolhatják. Amott az erős emberek nyíltan árasztják a világméretű életveszélyt, emitt a garantált középszerűség országol, mert a választások roppant költségeit finanszírozó erők csak kézben tartható jelölteket támogatnak.
Mindezt tudva szinte elégedetten gondoltam eddig a mi kis inkompetens kormányunkra. Sértődős fiúcskák, akiket mindig félreértenek, akiknek alkalmatlan időpontban kell nagydolgozniuk, akik a régi pártállam gúlájának tetejére felkapaszkodva szidják a kommunistákat, de legalább az életünket nem fenyegetik.
Ezt a jó érzésemet sajnos kioltotta a fegyvereladási botrány. Fegyvert adtunk el válságövezetbe, ezzel megsértettük saját törvényeinket és a nemzetközi előírásokat. Azt a látszatot keltettük, mintha a szerb-horvát konfliktusban a horvátok pártját fognánk, és ily módon nemcsak a Jugoszláviával kialakított jó viszonyunkat veszélyeztetjük (ami jugoszláv polgárháború esetén további baljós következményekkel járhat), hanem a Szerbiában élő magyar kisebbség egzisztenciáját, talán létét is. És tette ezt egy olyan kormány, mely saját állítása szerint az ország területén kívül élő magyarok érdekeinek különösen hivatott képviselője.
Nem idézem fel kronologikusan az eseményeket, hiszen köztudottak. Mulasztást követett el Boross Péter belügyminiszter, a Miniszterelnöki Hivatal egykori államtitkára, mert nem hívta össze a fegyvereladási ügyekben illetékes bizottságot. Az ide vágó törvénynek a bizottság összetételéről rendelkező paragrafusa új keletű: Antall József aláírásával jelent meg. Mulasztást követett el a kormány, mert október 31-től február 1-jéig tagadta felelősségét a fegyvereladás ügyében, eddig az időpontig még vizsgálatot sem rendelt el; másnapi beismerő nyilatkozata pedig pontatlan és elégtelen volt.
Jó néhány kísérőjelenségre a „mulasztás” szónál erősebb kifejezés illik. Jeszenszky külügyminiszter például február 2-án este hat óra tájban füllentgetni kezdett a rádió nyilvánossága előtt. (Az idekívánkozó szónak egy játékosabb szinonimáját használom, tekintettel a szóban forgó úr legendás érzékenységére.) Azt mondta, hogy nem tudott a dologról (pedig tudott), azt állította, „a legnagyobb felelősséggel”, hogy a leleplező jugoszláv film állításai légből kapottak (nem voltak légből kapottak), és hogy a fegyvereladás pusztán kereskedelmi ügylet (noha az említett bizottságnak tagja a Külügyminisztérium politikai államtitkára is). Azt is közölte Jeszenszky, nagy nyomatékkal, hogy nem ért a kereskedelemhez — ez volt az interjú egyetlen hihető kitétele.
A szorgos tévénézők lelki szemei előtt mindössze hat órával Jeszenszky rádiószereplése után feltűnt a közmondásos sánta kutya. A kormány és a Külügyminisztérium (!) közleménye meghazudtolta a külügyminisztert. És a honvédelmi minisztert is, akinek szóvivője január 30-án elregélte, hogy Für Lajos október 30-31-én levélváltást bonyolított le a fegyvereladásról jugoszláv kollégájával. Levelének szövegét nem publikálták, de a szóvivő szavaiból kiderült, hogy Für ugyanazzal védekezett, amivel Jeszenszky: hogy az ő tárcájának sincs köze fegyvereladási ügyekhez. (Nyilván említenem sem kellene, hogy az illetékes bizottságban a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára is helyet foglal.)
Régi vesszőparipám, hogy aki gondatlanul hazudozik, az lenézi azt, akit meg akar téveszteni. Ha például valaki egy szerelmi kapcsolat virágzása közben félrelép, és magyarázkodnia kell, az megtiszteli a párját azzal, hogy elfogadható ellenbizonyítékokat költ a számára. Még jobb persze, ha az ember olyan létformát alakít ki, amelyben nem kell hazudoznia.
A három kulcsfontosságú tárca irányítói közül kettő személyesen vagy beosztottja útján füllentgetett országnak-világnak, a harmadik, a belügyminiszter, férfiasan beismerte mulasztását. Az efféle mulasztást demokratikus államokban a lemondónyilatkozattal együtt szokták nyilvánosságra hozni. Ilyen államokban a füllentgetésen rajtakapott miniszterek is búcsút intenek bársonyszéküknek.
Mindhárom úr, továbbá a miniszterelnök is kifejtette, hogy a polgárháborúval fenyegetett Jugoszláviának egyik tagállamába — a konfliktus középpontjába — fegyvert szállítani nem politikai akció. Ez a fantasztikus állítás a mi országunk vonatkozásában is felveti a kérdést: milyen emberek kezében vagyunk?
Hacsak … igen, ez lenne az egyetlen mentség … hacsak nem derül ki, hogy komolyan gondolják … hogy őszintén hiszik: a fegyvereladással nem politizáltak. És hátha nem füllentettek a külügyérek és hadügyérek, hanem csak elfelejtették a Boross Pétertől kapott információt. És hátha Boross Péter is őszintén gondolja, hogy nem kell azokat a fránya törvényeket mindig megtartani — minek ülésezzen, ha szólhat alkalomadtán Gézának is, Lajosnak is. Egyszóval most már csak egyetlen szalmaszálnyi reménybe kapaszkodhatok: hogy ez a mi kormányunk nem szándékosan dobja az égő gyufát a puskaporos hordóba, hanem csak játékból. Snájdig, férfias társaság, a légynek sem ártanának, csak éppen kissé hebrencsek, és néha kihagy az emlékezetük.
Eörsi István