Népszabadság, 1991. január 12.
EÖRSI ISTVÁN
K. Havas Géza: Talpra halottak: Publicisztikai írások 1937—1944. — Gáspár Zoltán: Közjogi villongások. Publicisztikai írások. (Gondolat. Nyilvánosság Klub. Századvég. Budapest, 1990.)
Furcsa nemzeti hobbi: a kényelmetlen nagy szellemeket, ha szíveskednek — lehetőleg fiatalon — meghalni, olyan mélyre ássuk, hogy ne zavarják tovább a köreinket. Pedig ha egy mondatban és együttesen kellene jellemeznem K. Havas Gézát és Gáspár Zoltánt, a „citoyen” szó mellett a „hiány” szó jutna először eszembe. Ők azok a kritikai szemléletű, baloldali ihletésű, megalkuvásmentes demokraták, akik hiába, kiabáltak a fasizálódás korában, hiányoztak Rákosi idején (aki becsukatta volna őket}, és a Kádár-konszolidáció szelíd borzalmú évtizedeiben (amelyekben befogták volna a szájukat). Komoly emberek voltak, ezért bohózati szerepkörbe kényszerültek: 1936 és 1944 között olyan ideológiai divatokkal és nézeteknek alig nevezhető kigőzölgésekkel kellett szembeszállniuk, amelyekkel szerencsésebb országokban legfeljebb a vicclapok kolumnistái és elmegyógyászok foglalkoznának. A háborút nem élték túl, K. Havas Géza (született 1905-ben) zsidó halált halt, a református Gáspár Zoltánra (született 1910-ben) Budapest ostromának utolsó napjaiban ráomlott a pince. (Az életrajzi adatok a könyveket sajtó alá (rendező Kenedi János magánközlései, magukban a kiadványokban sajnos nem szerepelnek. Hiányolom a szövegek utalásait, összefüggéseit megvilágító legszükségesebb jegyzeteket is.)
Történelmünk felülmúlhatatlan tragikuma, hogy a fél évszázados tetszhalálból feltámadt írások többsége a közelmúltban és részben ma is minden áttétel és átfogalmazás nélkül időszerű. Hosszadalmas bizonyítási eljárás helyett hadd szolgáljak néhány idézettel.
„A mai állami életben hovatovább minden törvény kerettörvény lesz, a törvényhozás jóformám csak általános alapelvek és nagy körvonalú rendelkezések fölött vitázhat, a törvény valóságos tartalmát végrehajtási utasítások és a törvényes felhatalmazás erején keletkezett kormányrendeletek adják meg. Papíron könnyen lehetséges tetszés szerinti számú reformot létesíteni, mert hiszen ha megvan a törvény, a végrehajtás során majd csak kiderül, hogy mit lehet elérni vele.” (Gáspár, 1938.)
„A sajtó inkább ne legyen, mintsem ilyen legyen. Mert kisebb kár a nyílt zsarnokság, mint a zsarnokság, amely a szabadság külsőségeivel kendőzi magát.” (Gúnyoros idézet — kitől is? Ja persze, Milotay Istvántól, K. Havas, 1941.)
„… nem is képzelhető el »korszerűbb« tudományos módszer, minit az asszimiláció-kutatóké. Köteteket és tanulmányokat írnak arról a kérdésről, hogy egyes emberek, akikről nem mondják meg, milyenek, hogyan hasonultak más emberekhez, akikről szintén nem mondják meg, milyenek. A tér így teljesen szabad a felelőtlen fecsegőknek és felületes fecsegésnek.” (K. Havas. 1939.)
„Mindenesetre mulatságosan paradox helyzet, hogy a baloldalról kell esengeni egy egységes vonalvezetésű jobboldali politikáért… szeretnénk egy igazi és magában bízó jobboldali rendszert látni, ami kétségkívül a legszerényebb márciusi szabadságtörekvés kilencven esztendő óta.” (Gáspár, 1938 március.)
„Tudjuk, hogy az osztályharc »megszüntetésének« szólama mindig azoknak az érdekeit szolgálja, akik az osztályharcot előnyösebb pozícióból szeretnék megvívni…” (Gáspár, 1937.)
„Aligha van még egy nép, amelynek állandó valóságos elnyomatása felett állandóan úgy lebegne az elnyomás tagadása és a jobb és méltóbb élet igenlése. Az »örök baloldal«, ahogy ennek a ragyogó árnyéknak pártpolitikai véletlenek felett álló résztvevőit szoktuk nevezni, el nem fogyó résztvevője a magyar szellemiség történetének.” (Gáspár, 1936.)
Az elmúlt kor „A »falu-város ellentét« kora volt, amelyben vaskos kötetek bizonyították, hogy a falusi szegénység oka a városi fejlődés. Az újfajta társadalom tudósok szerint »a városi villanyok csak azért ragyognak olyan fénnyel, hogy eltakarják a vidék nyomorúságát.« … És ez az »el Európától« kora volt, amely a magyarságot a nyugati kultúrától féltette, és a magyar »népi« szellemet hol a román, hol a szláv, de mindig valami balkáni szellemből akarta megújítani.” (K. Havas, 1941.)
„Valóban minden leírás, mely egységes képet próbál adni erről a módszerről, szemléletről, rendezőelvről vagy micsodáról” (Németh László vér- és fajmítoszáról, E. I.) „maga is menthetetlenül zavarosságba vész. Aki megfogalmazásával vesződik, talán jobban teszi, ha tudatosan vállalja a zavarosságot, amelynek hínárjába amúgy is elkerülhetetlenül bele fog keveredni: vállalja abban a formában, hogy ismertetése helyett paródiát ír.” (Gáspár, 1939.)
„A magyar írók … csupán arról feledkeztek meg, hogy a sajtótörvény megváltoztatását követeljék. Annyi szabadságszeretetet sem mutattak, mint a divatos kis kockafejű drótszőrű kutyák, akik noha tudják, hogy a póráz szerves része annak a világrendnek, amely csontot, ebkalácsot, sőt fürdőt és kozmetikát is juttat nekik, mégis tettetett, játékos haraggal, morogva rágják pórázukat. A magyar írók nem rágják a pórázt.’’ (K. Havas, 1939.)
__________________
Két publicista a Szép Szó köréből, testvérek József Attilában, liberális demokraták, akik a szocializmus perspektívái iránt is érdeklődnek, de nem kérnek a szovjet modellből. Alapos műveltségük, célratörő stílusuk és gyémántkemény erkölcsi tartásuk arra predesztinálta volna őket, hogy — Bálint Györggyel együtt — mértékül és mintául szolgáljanak a magyar publicisztika későbbi nemzedékei számára. K. Havas Géza líraibb alkat, nem egy írása vallomásos, polémiájának éle szubjektívebb, talán mert a „végül is megölnek” szakadatlan érzéséből táplálkozik. Szívesen folyamodik a történelmi és eszmetörténeti kutatásokhoz. Gáspár Zoltán viszont jogi iskolázottságán átszűrve, objektívabb stílusban, de épp olyan szenvedélyesen ront neki a kor központi anomáliájának, melyet szeretetük közös hőse, József Attila „Meg nem gondolt gondolat”-nak nevezett. K. Havas felpanaszolja, hogy egy szerkesztő a (következő bíráló megjegyzés kíséretében közölte valamelyik cikkét: „Amit mond, az igaz, de túlságosan racionális.” „Megdöbbentem, és mindig újból megdöbbenek, mert megint s megint szüntelen találkozom ezzel az ellenvetéssel. De még senki sem mondta meg hány százalék kergeséget kell keverni valamely racionális állításhoz, hogy valóban értelmes legyen.” Felpillantok a könyvből, a vállamat vonogatom, legalább huszonöt éve keresem a választ ugyanerre a kérdésre, igaz, én nem fogalmaztam meg ilyen szabatosan.
Gáspár kevésbé hangoztatja a racionalizmus igényét, de módszerét ugyanilyen könyörtelenül alkalmazza. Például amikor a keresztény egyházaknak állást kellett foglalniuk az 1939-es zsidótörvénnyel kapcsolatban, mely „a megkereszteltek között különböző jogállású kategóriákat teremt”, és „Az egyházak dogmatikai okokból kötve voltak a keresztség egyenlő értékét illető elvi állásponthoz”, Gáspár felfigyel a hercegprímás felsőházi beszédének erre a bájos fordulatára: „… a katolikus teológiában mi nem vagyunk olyan járatlanok, mint azok. akik azzal rágalmaznak bennünket, hogy mi a keresztség szentségének vér- és fajátalakító hatást tulajdonítunk és hogy ezt dogmaként hirdetjük.” Csakhogy — mondja Gáspár — „az egyház közel kétezer éves történelme alatt a vér és faj mítoszát egyáltalán nem tette tanítása elemévé”. Ha a hercegprímás a keresztség érvényét és az átkeresztelt zsidók egyházon belüli helyzetét azzal védi, „hogy a kereszténység sohasem tulajdonított a keresztségnek vér- és fajátalakító hatást, akkor ebből logikusan nem következik más, mint hogy az egyház a saját keretein túl elismeri ennek a tényezőnek, a vér és faj misztériumának abszolút érvényét”. Vagyis az egyház saját szervezetén kívül, nem ellenzi a zsidó származású megkereszteltek (és ebből következően: nem-megkereszteltek) emberi és állampolgári jogainak csorbítását, mely — mint ma már tudjuk, de akkor is sejthető volt — az élethez való jog radikális tagadásáig ívelt. De Gáspár nem áll meg a katolikus egyházfő halálosan képmutató bűvészmutatványánál, hanem bebizonyítja, hogy amennyiben „Az állam nem törődik vele, hogy az egyházak keretén belül milyen az egyháztagok egymáshoz való viszonya”, és az egyház sem szól bele abba, hogy keretein kívül az állam miképpen szabályozza ezt, akkor „az egyházak sem igényelhetik, hogy működésük az állami jogrend szempontjából közérdekűnek számítson.” Ily módon a vallás magánüggyé válik, amit Gáspár helyesel, de ez esetben — mondja — az egyház csak híveinek önkéntes járulékából tarthassa fent magát, és vonuljon vissza a közügyektől, papjai ne lehessenek hivatalból tagjai a helyi önkormányzatoknak és a felsőháznak sem.
Ez az eszmefuttatás újabb területen érzékelteti szerzőink fél évszázados szövegeinek riasztó időszerűségét. Az egyházak a Kádár-korszakban is ugyanezzel a keresztény elvek lényegét sértő szervilitással bizonygatták lojalitásukat, ezúttal nem is a világi hatalmi pozíciók, hanem pusztán autonómiájuk minimumának fenntartása érdekében. Másrészt azért időztem el ennél az eszmefuttatásnál, hogy szemléltessem a módszert — mindkét szerző módszerét —, a logika diadalát a vér és faj mítoszának korában. Az efféle rációval szemben csak a hatalom és az erőszak vonultatható fel, ezeknek ugyanis nincs szükségük érvekre, sőt az érvek hallatán a pisztolyaikhoz kapnak. Így aztán az ész diadalmaskodik ugyan, de hordozói többnyire korán hunynak el. Jellemük ellenben — hiszen folyamatosan a saját közvetlen érdekeik ellen kell cselekedniük — fölöttébb megacélosodik. Rossz korszakokban — és újkori történelmünk csak ilyeneket ismer — a morál a gondolkodói és művészi tehetség alkotóeleme. Ezért mondhatta Gáspár Zoltán, hogy „… minden igazi tehetség végeredményben erkölcsi jelenség.”
Füst Milán — aki hasonlíthatatlan gyengédséggel mutatja be a két könyv elő- illetve utószavában halottait, fiatal barátait — elmeséli, hogy Gáspár Zoltán a kisfiát Abának keresztelte el, mert „Aba Samu volt az, aki kiverte a németeket ebből a házából”. Füst fejcsóválva megkérdezte tőle, hogy még a fürdőszobájába is politikát visz-e. Ezt a feleletet (kapta: „Tudod, mennyire tisztelem korodat és munkádat. De azért megengedek magamnak annyit, hogy megjegyezzem: Platón sose kérdezett volna ilyet honfitársaitól. Mert nem volt kétsége afelől, hogy vele együtt csakis ez érdekli őket, illetve mindenekelőtt ez, és hogy ez úgy is van jól. Mert ez az emberi lény legfontosabb ügye. Fontosabb a szerelemnél és a gyereknél. És ne haragudj: ezt kellene megtanulnod neked is.”
A politika mint az emberszeretet terepe, mint a szociális igazság szenvedélyes akarása, a hazafiasság mint a közös ügy, a „res publica” felvállalása: milyen időszerűek ezek a- sorok ma, a politikai percemberkék, a cseperedő cápák és a köldöknézők, méla esztéták korában!