Népszabadság, 1990. július 30.
EÖRSI ISTVÁN
Mint majdnem mindig, ezúttal is általában egyetértettem Konrád Györggyel, aki a sajtó helyzetéről nyilatkozott a Népszabadság július 26-i számában; és ezúttal is, mint majdnem mindig, ellentmondásra ingerelt humanizmusának túlzott nagyvonalúsága. Valamennyi megszentelt alapelvével — például az ember méltóságáról és autonómiájáról vallottakkal — együtt rezgek, de közben nem megy ki a fejemből, amit Konrád többnyire figyelmen kívül hagy: hogy ezek az alapelvek nyomorító körülmények között csak korlátozottan érvényesülhetnek, mert érvényesülésük nem pusztán az érdekeltek belső szabadságának színvonalától, hanem a külső kényszerek hatalmától is függ.
Konrád szerint: „A sajtószabadságot … annyira rövidíthetik meg, amennyire az újságíró-társadalom és az újságolvasó politikai közélet azt eltűri.” Ez — elvontan nézve — feltétlenül igaz. Csakhogy a tűrőképesség határát befolyásolja a kritikus szemléletet sújtó szankciók jellege és szigora. Az újságíró előbb-utóbb spórolni kezd a pontos jelzőkkel, ha mindegyikért egy pofont kap. Ha attól kell félnie, hogy felmondanak neki, gyerekét nem veszik fel az egyetemre, házastársát, molesztálják a munkahelyén, őt magát letartóztatják, sőt — ’56 után erre is volt példa — felakasztják, akkor a többség ellenállása („nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”) felmorzsolódik. Láttuk János király első éveiben, hova juthat a sajtó. Amikor szabadulásom után elolvastam az ’57-es tárgyalási tudósításokat, a szó szoros értelmében hányinger kerülgetett. Sehol ellenvélemény, még tisztességes kérdőmondatokra se leltem. A sajtó már csak azért is tönkretehető, mert nem demokratikus kormányzatok szívesebben látják rossznak, mint kényelmetlennek. Az anyagi értékeket előállító ágazatokból nem száműzhetők tartósan a szakértők. De a sajtót, a színházat, és általában: a művészeti életet huzamosabb ideig is le lehet zülleszteni, ha valamely kormány közvetlen érdekei így kívánják. Hazug újságcikkek, rossz kiállítások és vacak koncertek miatt még nem tört ki forradalom.
Egyetértek Konrád Györgyel abban, hogy bárki — az újságíró is — ellenállhat bármilyen nyomásnak. Magam sem vonzódom azokhoz, akik kényszerre hivatkozva beadják a derekukat, mihelyt a hatalom a fejét csóválja vagy összehúzza szemöldökét. De az újságíró-társadalom a mi — 1957-esnél összehasonlíthatatlanul jobb — körülményeink között is idomítható, mézesmadzaggal és husánggal. A Magyar Hírlap — szintén július 36-án — idézi a miniszterelnököt: „Aki a bizalmat rontja, az kártevő”, mondta egy nagyköveti értekezleten, majd hozzátette, hogy „nem a kritikát kifogásolja, hanem a hitelrontást, mert az a külföldi beruházásokat, támogatást aknázza alá”. A tudósításból nem derül ki, hogy kiknek címezte intelmeit Antall, de a sajtó nem tehet úgy, mintha őrá nem vonatkoznának. Márpedig szeretném látni azt az újságírót, aki tudja, hol a határ a kritika és a hitelrontás között. A kritika akarva-akaratlan gyengíti a megbírált személybe vagy intézménybe vetett bizalmat. Ezen csak a bírálat tárgya segíthet, jobb munkával vagy meggyőző cáfolattal. Antall idézett szavaiból viszont az következik, hogy ha egy újságíró cikket ír mondjuk a kormány agrárpolitikájának felemásságáról vagy privatizációs elképzeléseinek koncepciótlanságáról, és később valamikor nem kapunk hitelt, akkor ebben nem a felemásság és a koncepciótlanság, hanem az újságíró a ludas. A kormányelnök a kritizáló újságírókat rögvest kártevőkké lényegítheti át, és vajon hol a kártevők helye? Nem a szerkesztőségi asztaloknál, ugyebár. Akkor hol?
Antallra kínosan ráduplázott a külügyminisztere. Szerinte a sajtó nemcsak a kormány iránt érzett bizalmat ássa alá, hanem „a nemzet szükséges önbizalmát” is. A bírálat persze Jeszenszky Géza szerint is „jog és kötelesség”; de aki él vele, annak tudnia kell, hogy esetleg a nemzet lelkületét károsítja meg. Ismerjük jól ezt a gondolkodásmódot. Akinek valaha is fájt itt a „keletiség, zsandár, alázat”, a Magyar Ugar, vagy aki a hárommillió koldus országáról beszélt, vagy akármiről, amiről az uralkodó réteg hallgatni szeretett volna, az a saját fészkébe piszkított, idegenek bérence volt, háborúban az ellenséget segítette, békében a nemzet egységét bomlasztotta.
Minden valamirevaló közszereplőnek a fejéhez vágtak efféle záptojásvádakat, amióta létezik magyar sajtó. Az utóbbi évtizedekben díszítő jelzőkkel látták el a gyalázott személyeket, az „imperializmus lakájai” voltak, „ellenforradalmárok”, „burzsoá nacionalisták”, és így tovább. Külügyminiszterünk megtalálta a következő korszak epiteton onnans-át. „A magyar sajtó hangja … gyakran a doktriner bolsevik módszerekre emlékeztet” — olvasom a Magyar Hírlap július 26-i számában. Mit jelent ebben a szövegösszefüggésben a „bolsevik módszerek” megjelölés? A hatalom megszerzésének vagy gyakorlásának speciális lenini technikáját? Egy új osztály kegyetlen diktatúráját? Az ezt megalapozó osztályharcos demagógiát? Dehogyis, A „bolsevik” egy szitokszó, Jeszenszky azt is mondhatta volna helyette, hogy „fekete seggű”. Csakhogy a fekete seggűt nem kell okvetlenül eltávolítani állásából, ha aláveti magát a csutakolásnak. A bolsevik azonban, bármit jelent is ez a jelző, feltétlenül kirúgandó. Antall a „kártevő” szóval, Jeszenszky pedig a „bolsevik”-kal kriminalizálja a kritikát. „Sötétben bujkáló, kártevő bolsevik, reszkess!” — ezzel a kormány-csatakiáltással néz szembe az újságíró-társadalom, mely most már, a Pallas és a Hírlapkiadó Vállalat összevonása után, műhelyeinek függetlenségét is okkal féltheti.
Az eddig elmondottakkal csupán a jéghegy vízből kimeredő csúcsára vetettem gyér fényt. A mélyebben zajló folyamatokra jelzésekből következtethetünk. Csurka István, akinek java prózáját és első darabjait könyörtelen, pontos humora teszi olyan értékessé, feláll a parlamentben, és belső remegését nehezen palástolva elmeséli, micsoda iszonyatot kellett elszenvednie a reggeli csúcsidőben hazánk rádióhallgató népének. A koronás címer elfogadása után — mint tudjuk — a képviselők elénekelték a Himnuszt, és erről egy tudósító — horribile dictu! — úgy számolt be, hogy „a parlament dalra fakadt”. Csurka a benne talán, még mindig lappangó írót és humoristát zárójelbe téve nyilván úgy véli, hogy bizonyos témák — címer, Himnusz, miegymás — csak fennkölten tárgyalhatók. Szerintem azonban a sajtószabadság, vagy szubjektívebb kifejezéssel élve: a szabad megfogalmazás öröme végveszélybe kerül, mihelyt ez élet bármely területéről kitiltják a humort. A demokrácia korlátozói mindig az iróniával és gúnnyal számolnának le először, mert velük szemben szinte sosincs szellemi fegyverük.
Vizsgáljuk meg közelebbről — mint a tenger egy cseppjét — ezt az esetet. A parlament elhatározza, hogy köztársaságunknak koronás címere lesz, aztán — noha a határozat nem volt egyhangú — egyhangúlag megünnepli a saját teljesítményét. De miféle teljesítményt? A címer mint a birodalmi gondolat jelképe eleve sérti a környező népek érzékenységét. Ennek majd a határainkon túl élő magyarok isszák meg a levét, azok tehát, akiket folyvást védeni akarunk. Ráadásul a birodalmi gondolat világszerte letündökölt, az utolsó eurázsiai birodalom, a szovjet most bomlik szét, parlamentünk azonban, mely nem győz eleget hivatkozni Kossuthra és 56-ra, nem a magyar forradalmak örökségét vállalja fel, hanem a birodalmi gondolatét. Utána pedig elénekli a Himnuszt. Ez az eseménysor szerintem is bővelkedik humoros mozzanatokban. Amikor Csurka István a parlament és az ország nyilvánossága előtt nemzetellenes kártevőnek állította be ironikus kollégánkat, valójában az egész újságíró-társadalom megfélemlítésén buzgólkodott.
Aczél György állítólag havonta kapott írásos jelentést arról, hogy melyik színházban milyen illetlen szavak hangzottak el a világot jelentő deszkákról. Látom már, amint illetékes kulturális ügyintézők számára havonta összeállítják a kártevő, bolsevik, bizalom- és önbizalomrontó és tiszteletlen megfogalmazások jegyzékét. Látom már, amint a különféle kül- és belföldi laptulajdonosok és a főszerkesztők, rovatvezetők példányokat kapnak a jegyzék őket érintő oldalaiból. Előre sejtem, hogy a kritika mint jog és kötelesség még hosszú ideig szerepel majd a listákhoz csatolt kísérő szövegekben. Ha a sajtó szabadságát kizárólag a lélek ellenálló képességének kell biztosítania, akkor az esetleges szabadsághiányért később a túlzott nyomásnak kitett lelkek lesznek felelősek, nem pedig azok, akik — noha megtehetnék — nem teremtik meg a sajtószabadsághoz oly szükséges demokratikus légkört és intézményrendszert.
Eörsi István