Hó vége

Vegyük a havat még egyszer, utoljára.

Olyan nagy szenzáció ez, öt évben ha egyszer esik jelentős mennyiség, büntetőjogilag.

Megállapíthattuk már, hogy a hó jó.

Több vonatkozásában is.

Például, hogy egy többé-kevésbé közhelyes megállapítást tegyünk: bajtársiasít.

Hogy ilyenkor skinheadek segítenek betolni az arab valutázók elakadt ötszázas Mercijét, MIÉP-es házmester lapátol a zsinagóga előtt.

A kicsit-rendkívüli állapot lazít a felelősségpórázon, lehet késni, kisebb tétje lesz az egyébként halálosan komoly loholásnak. Maguktól, illetve a hótól helyükre kerülnek ügyek.

A városi ember megnyugszik ettől az icike-picike küzdelemtől, amit a természettel víni kényszerül, a káosz közepén, amikor minden oka meglenne pánikba esni, magához tér pár percre, hogy ni, tán mégsem egy határidőnaplón áll a világ.

Van valami ebben a bajtársiasítási dumában, kétségtelen, de idézhetem egyik kollégámat is, aki szerint nincsen szebb dolog annál, mint amikor az ember beáll arra a parkolóhelyre, amit a szomszéd négy órán át lapátolt kifele.

De én szerintem a színvilágba kavar be legjobban a hó, attól tűnik a város barátságosabbnak, hogy megjelenik néhány órára a fehér. A hófehér. Ami ismeretlen szín egyébként. Budapesten csak világosszürke árnyalatok vannak, fehér nincs.

Szóval átfestődik a város, esztétikailag pozitív irányú változásnak kellene ezt értékelnünk, de azért vannak a dolognak árnyoldalai is.

A nagy fehérségben új színek keletkeznek, élénkebb tónust kap minden, a kutyaszar sem olvad bele alattomosan a járda szürkéjébe, hanem frissen-barnán világít kifelé a hóból, így rögtön föltűnőbb is, és ultragusztustalan, ahogy így végig, amerre megy az ember (gázol inkább, mert térdig ér a hó), méterenként virítanak a barna rakások, némelyik még gőzölög is. És akkor nem beszéltünk még arról, milyen szépen követhetők a hóban a vizeletnyomok. Milyen határozottan sárgállanak, és amit a flaszteren még kifolyt tejnek, öntözővíznek, fáradt olajnak lehetett hazudni, arról most egyértelműen kiderül: húgy. Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy állati avagy emberi, merthogy az utcai brunzolás a városi folklórnak egyre izmosabb részét képezi. (További felvilágosításért kéretik a téma szakértőjéhez, Fábrysanyihoz — Hócipő — fordulni.)

A fent vázolt gusztustalanságok szerencsére nem sokáig maradnak láthatók. A fehér hóra jön a legreménytelenebb tocsogós szürkeség, az év legnagyobb mocska (ez Budapest-viszonylatban igen erős jelző), elmosódik kutyaszar, vizelet, hányásnyom, olaj, ólom, korom, minden, bele egy masszába, úgy folyik, hömpölyög az utcákon, aztán bele a Dunába, nyilván, attól hízik szépre a fővárosi márna.

És vége a bajtársiasságnak is, lehet tőgázzal behajtani az útszéli pocsolyákba, hadd ugráljanak a gyalogosok.

Visszaáll az egészséges budapesti egyensúly, és a villamossínek között megmaradó mocsokfekete olaj-hó kevercsek kis dombocskákban még májusig kihúzzák.

Uj Péter