ÁÁÁÁÁÁ

December 27-én voltam utoljára az Á-ban, az est fénypontja a Qss zenekar, hungarian őspunk, Barangó Zoli brutáliái; kézigránát kell, utálom a fajtámat, büdös a munka; köbutálat és köpködhetnék; ez volt az utolsó bulim az Á-ban, valószínű, mert 31-én végleg, csere nélkül, hat uszkve hét év után… konyec.

Nem kezdem el itten fejtegetni, hogy mi volt az Á, sokba lenne, és már az, hogy sokba lenne a fejtegetés, szóval az mond valamit, annyit, amennyiből érezhető esetleg, hogy azért nem egészen normális dolog így kinyírni, még ha jogos is, törvény szerinti.

És azért is felesleges méltatni, mert az Á-kép már átfesthetetlen. A környékbeli nehézálmúaknak marad egy zajos kupleráj, a híradókból tájékozódóknak a narkóstanya, nekem, nekünk, és itt indokolt valamilyen többes szám, egy igazi többesszám, meg marad a hely Budapesten, a megbízható hely, ahová még hat év után is, bármikor, tutira, veszélyérzet nélkül, ebben a veszélyes városban; a hely, ahol föllépett…, ahol először hallottam…, ahol be szokott rúgni…, ahol mindig ott van…, ahol utoljára…

A hely.

Amit el lehetett ismerni hat uszkve hét évig a helyetlenség városában.

Tiltani éppen nem tiltották, de még csak nem is nagyon tűrték.

Kinek fontos most már?

Ez a népi kultúra, ez az urbánfonós közösségiség, kreatív önszórakoztatás nem érdemel támogatást, nyilván, senkitől. Mint látjuk, tűrést is nehezen.

Hogy mi érdemli azt a bizonyos támogatást, a lóvét meg a többit, arra ugorjunk most gyorsan át, dühös átkötéssel, és idézzük az emlékezetünkbe a drága közszolgálati (pfuj, pfuj, pfuj) televízió szilveszteri tobzódását a tömény igénytelenségben, a bunkóságban magában, ha szabad.

Minálunk valahogy úgy alakult történelmileg, hogy december 31. a tévé legfontosabb adásnapja minden évben. Adjuk mindehhez a hirdetésekből, támogatásból beömlesztett milliárdokat, és vessük össze a végeredménnyel.

Vegyük ki Galláékat, az egyetlen életképes produkciót az egészből, sőt nézzük csak a kettesen tavalyról átmentett könnyűzenei műsort, azt a… szóval… nem találom… valahogy elvesztettem a jelzőimet… ha azt mondanám primkó…, ha azt, hogy felháb…, talán azt, hogy rakás sz… lehányva…, nem… nem lehet mondani semmit, arra nem.

Nevetségesnek hangzik, de szégyelltem magam a műsor miatt. Hogy akárki is megláthatja. Külföldi, nő, ismerős vagy mit tudom én…

Hogy ennyire vagyunk képesek. Mink. Hogy ezek az arcok a mi mísorvezetőink, ezek meg a mi sztárjaink. Ezek… Na nem…

Itt még nem tartunk. Remélem. A tévé tart itt, és az mégsem egészen mink. Csak egy kicsit. És az Á-t, mondjuk, örök időkre meg lehetett volna menteni az ultraigénytelen szilveszteri dínomdánom költségéből.

A tárgyhoz ugyan semmi köze, de azért ide írnám a Szív Tévé nevű adó (csatorna?) szilveszteri bölcsességét, egész nap ezt láttuk a képernyőn, valami füzetlapon, szóval: „A nagy korkérdéseket nem beszédek és többségi határozatok döntik el, hanem vas és vér. Bismarck.”

Köszike és csocsesz.

Uj Péter