Anti-Márai

A Népszabadság karácsonyi melléklete közli Márai Sándor 1951-es rádiójegyzetét: „Ami az életünkben szép volt”. Márai 1951-ben, a húsz évvel azelőtti Aranyvasárnapra, a polgári Budapest karácsonyi vásárára emlékezett, csak a szépre, ahogyan ő szokott volt.

Tehát okosság, kulturáltság, ízlés és ötlet 1931 (1930?, 1932?) karácsonyán. Mostan pedig ugorgyunk…

Ugye látták, amit én láttam?

A se-Istent-se-embert vásárlási ámokfutást, amit itten szeretetünnepnek szoktunk híni?

A vallási ünnep romjain rendezett orgiát?

A kapuzárás előtti pánikot? A vírusos birtoklási lázat?

A fogyasztói narkózisba került vásárlásfüggő nejlonzacskós zombikat?

A Móricz-regényhősöket, akik még egyszer, még utoljára jól telezabálnák magukat? Rágás nélkül, simán csúszik egészben a karajcsont.

Látták az idegbetegséget? A cipelést?

A hörcsögeffektust? A kitömött pofazacskóval egyre újabb és újabb adagért induló állatkákat?

Látták, nyilván látták a céltalanul és idegesen hömpölygő autófolyamot, a közlekedési szabályok totális anullálását, a nagy, drámai küzdelmeket a parkolóhelyekért.

Az üvöltő, kézen fogva vonszolt gyerekeket, a bevásárlókocsiba paszírozottakat, hogy aszondja, rohadjál meg, nem kapol semmit, ha nem bírol magaddal, és még szájon is töröllek, hogy legyen miért sírnod!

És láthatták a magyar ötlet és szellem, a polgári kultúra kozmikus kiteljesedését, a parfümöspultoknál tolongó férfiakat, a vicces söröskancsót vásárló asszonyokat. Az ünnepi díszbe öltözött militarisopokat. A Papp Ritából és Dj Maciból rekordot döntő rekordsztórokat.

A Keravill-felvásárlókat és a színesalbum-specialistákat.

És látták, láthatták a túloldalt is a Bokros Lajoshoz fogyasztás-visszafogásért imádkozó harcsabajszos- tintaceruzás cégtulajt, akinek gyorsan elege lett az egész évben vágyott nagy kaszából. A hetvenes évek rettegett fasizoid boltvezetőfiguráinak reinkarnációit: ezzel nem foglalkozunk, nem vesszük vissza, na húzzál innen, öcsi, maga itten mit gondol! (Te mit gondolol?) Aztán látták, érezték a latyakot, a kosszá, gusztustalan masszává széttaposott havat, illetve: olvadt az magától is. Mert milyen lehetne ilyenkor az idő? Nyálkás, taknyos, mint egy döglött-rohadt angolna.

És biztosan olvasták a lapokat, a karácsonyi mellékleteket. A szolidaritási versenyt. Hogy hol bír megjelenni több együttérző, közösségi, szeretetteljes. Ki bír nagyobbat szolidarítani, szólni szívhez, lélekhez, és hogyha már a honorok meg a hirdetési lóvék össze lettek számolva, akkor még odaérjenek valamelyik sor végére.

Az utolsó fillérek összeszedése, hogy még egy kijöjjön, egy jó nagy fogyasztási mámor, totális lerészegedés. (És persze félelem a másnaposságtól…) Évről évre nyomorúságosabb, elviselhetetlenebb pánikbetegség. Egyre baljósabb.

Látták?

Én ezt láttam.

Márai Budapestjéről pedig tudjuk mind annyian, hogy sohasem létezett. Nem létezhetett.

Uj Péter