Kinek a papírtigrise?

Emlékeznek még a papírtigrisügyre?

Vargha János biológus, a Duna Kör egyik vezetője egyszer papírtigrisnek nevezte az akkoriban készülődő dunacsúni gátat, amellyel azután a szlovákok, ugye, elterelték a Dunát.

Kapott is aztán Vargha rendesen ezért a papírtigrisért, hogy itt van, nesze, jó nagyot harapott ez a papírtigris, volt Duna, nincs Duna, és hirtelen a környezetvédők lettek mindennek az okai, az ő csökönyösségük akadályozta meg az ésszerű kompromisszumot satöbbi, satöbbi. A történtekért valóban felelős politikusok gyorsan megtalálták a bűnbakokat.

Pedig Vargha nem nyilatkozhatott másképpen akkor. Ő az alternatív Nobel-díjas Duna Kör fejeként nem számolhatott ezzel a C variáns nevű őrültséggel. Neki a legjobb lehetőségben kellett hinnie.

Légy realista, követeld a lehetetlent! — ez az alternatív mozgalmak kötelező jelszava.

Jött a buldózeres szlovák vízügyi erőszak, és egy pillanat alatt betonba döngölte a környezetvédőket.

(Errefelé eddig mindig így alakult. Másutt, nyugatabbra azért többesélyesek ezek a dolgok. Lásd: Greenpeace–Shell.) Miért jut ez az eszembe most? A Dunáról jut eszembe, persze, pontosabban egy dunai műtárgyról, egy hídról, a Lágymányosi nevezetűről.

Hány és hány tiltakozó megmozduláson, fórumon, sajtótájékoztatón, petícióátadáson voltam annak idején! Hány környezetvédőtől, zöld közlekedési szakértőtől hallottam: a Lágymányosi híd pazarló, értelmetlen beruházás, nem csökkenti a belváros forgalmát, sőt még ront is a helyzeten, a híd sehová sem vezet, beleütközik a dél-budai házak falába, csak a betonlobby érdeke az egész, hogy nemsokára lehessen újabb hidat csinálni, néhány száz méterrel délebbre.

Ezerszer tiltakoztak, ezerszer söpörték le őket. Nem is tárgyaltak velük komolyan. Sőt.

Akkoriban a papírtigrisügy folyományaképp mindenki arról beszélt, hogy a környezetvédők elveszítették erkölcsi hitelüket, tömegbázisukat satöbbi.

(Én akkor sem értettem, miképpen veszíthetik el az erkölcsi hitelüket ezek az emberek, akiknek egyetlen fillérjük sem függ a Duna-ügytől, az egészet meggyőződésből, szeretetből csinálják. A funari lendülettel összevissza beszélő Binder fővízépítő erkölcsi hitele valamiért nem kérdőjeleződött meg olyan gyakran.) És valahonnan már jött is az ellentámadás: a környezetvédők semmihez sem értő paranoiások, akik áskálódó lobbykat látnak mindenfelé, pedig lobbykról szó sincs, szakembereink a helyükön vannak, és teszik dolgukat a közjó érdekében.

Íme az eredmény: a Lágymányosi híd.

A politikusok alig fértek el rajta az avatón, ott szeretett volna lenni mindenki (Hornon kívül), minden párt a magáénak érezte (tudniillik egyik pártnak sincs esze).

A politikusok valami gyerekes rajongással viszonyulnak a hidakhoz, különösen a hídavatásokhoz, ötvenes évekből megragadt verssorok cikáznak a fejükben, és szeretnek ilyeneket mondani, hogy az ember legyőzi a természetet, hogy a folyón acélmellény feszül, meg hogy mérnöki teljesítmény, híd a jövőbe, átíveljük a múltat… És szeretnek átvágni.

Szalagot.

(A Lágymányosi híd körüli sikerfürdőzés egyik fénypontja volt, amikor a polgári konzervatív városatya úgy nyilatkozott a tévében, hogy szerinte a népnek ki kell fejeznie csodálatát a nagy műszaki teljesítmény iránt. Jaj, ahogy egy ilyen aligbeválasztott, listás értelmiségi bírja mondani, hogy nép! Ahogy előtör belőle a vármegyei alispán!)

A lényegre:

Aki járt már arra, járt már rajta, a jó nevű Lágymányosi hídon, láthatta: a híd csakugyan szép. És szerintem csakugyan nem vezet sehova. Csakugyan a falaknak ütközik. Csakugyan nem csökkenti a belvárosi forgalmat. Csakugyan irreálisan sokba került. Valószínűleg csakugyan fölösleges, úgy, ahogy van.

Ennyi.

Most mi van?

Mégiscsak vannak lobbyk? Kinek az erkölcsi hiteléről van mostan szó? Kinek a milliárdjairól? Kinek a papírtigrise ez itten?

Uj Péter