Frász

Szkubi dubi dú, ver ár jú  — énekli a gyerek, folyton, hároméves korára egy kérdőmondat erejéig perfekt angol. A szülő, ez az önző állat, nem örül.

Mert dependens, rendesen függőségben van a gyerek, mégpedig erre a mesecsatornára állt rá, a Cartoon Networkre, és elsősorban Szkubira, aki egy dogszerű dog, avagy kutya, és menekül mindenféle szellemek elől, közben röhögni is kell, merthogy ez valami humoros rajzfilm állítólag, a szülő szerint egyszerűen csak hülye, de a szülő, aki egyébként is önző egoista állat, itten nem adhat mérvet.

Ártatlan tévézgetéssel kezdődött, emlékszik a szülő, a gyerek nem is nagyon szerette a rajzfilmeket az elején, inkább kosárlabdát vagy jégkorongot nézett, főleg a bírók miatt. Jól ki lehetett kapcsolni ezzel, és a szülő is nézhette nyugodtan a hokit/kosárlabdát. Az önző, egoista.

Aztán a gyerek valahogy rákapott a kartúnra. Megtanulta szépen, hányast kell benyomni a távkapcsolón. És nézte. A szülő pedig, az önző állat, néhány perc nyugalomért mindenre képes, és a gyerek, ez a hiperaktív, Duracell-elemes kavarógép a kartúntól csöndben van, sőt kussban, bámulja a képernyőt, nem randalíroz, nem hisztiz, nem ül a szülő nyakába, nem húzza-vonja, nem kérdez tőle hülyeségeket.

A szülő nyer nyugodt órákat, és amire észbe kap, késő, a kartúndrog hatalmában a kicsi, ezentúl már kötelező gyakorlat a brutálisabbnál brutálisabb rajzfilmek bámulása, máskülönben nyugta nincsen, hiszti, satöbbi, a gyerek le sem akar menni sétálni, csak nézni, vaccs, tehát a kör bezárult, a szülő, az önző állat, tehetetlen, egyetlen megoldás, ha droghoz juttatja a gyereket, az a képernyő elé ül, bámul, csöndben van.

A káros hatások sokáig nem is mutatkoznak. Csak ha jön mondjuk a vízvezeték-szerelő, akkor hozza gyerek a műanyag csavarhúzóját és gondolkodás nélkül tüzel: bumm, lelövöm a szerelő bácsit, bumm, szétlövöm a fejét.

De hát, talán mégse kéne, nem szabad lőni, próbálkozik a szülő. Hatástalanság.

De azt a bácsit én ledobom a háztetőről, kibokszolom, fejbe dobom a virágcseréppel.

Fenyegetés, ígérgetés. Keményítés, puhítás. Hatástalanság.

Szkubi-szellemek a szobában, a WC-n, az utcán, tele a gyerek feje, kergeti az óvodás társakat is vérszomjasan, ijesztget, ő a szörny, a zöld szellem, a halálfej, félnek tőle, mondja az óvónő, gorilla vicsorog a sarokban, kutya tesz erőszakot macskán, valaki fölvágja valakinek a hasát.

A Tom és Jerry, ez a kedvesnek, ártatlannak tűnő bárgyúság igazi pszichohorror. A szülőt a frász kerülgeti, a hároméves mikor tesz dinamitot a teáskannába, verbálisan, mikor lesz szájba csapva valaki egy zongorával, mikor lesz a fejébe húzva a vécépumpa, ráejtve a féltonnás üllő, seggbe lőve sörétes puskával.

Vagy vehetjük az öreg Popeye-t, ami még humoros és ötletes is lehetne, ha a gyereknek nem az jönne le belőle, hogy mindenkit orrba kell vágni, összeverni, el- és kihajítani nyílászárókon át, csomót kötni a lábára, összegubancolni a kezét, és az jó, az vicces. (A gyerek becsületére legyen mondva, a kibontakozó erőszakkultusznak azért ellenáll kulinarice: a spenótot továbbra sem hajlandó megenni.) A szülő mattot kap. Lerogy, miután vagy harmincpercnyi saját szerzésű Szkubi-mesét mondott lefekvés előtt önként a gyereknek. Kapcsolgat vadul, az MTV-t ugyan kódolták, de valamelyik német adón állítólag megy néha a Beavis and Butt-head, az jó, ahogy nagymamára horgásznak, vagy döglött macskát sütnek a hamburgerbe.

Uj Péter