Facsemete

Rohantam le, persze, ha már annyit vártam rá, nap mint nap láthattam, mennyi van hátra, mert előzékenyen kiírták, még ennyi meg ennyi, nem mintha ettől kevésbé lettem volna kibukva, mert hát közlekedni, azt valahogy nem bírtam. Se vele, se nélküle, klasszikus eset. De aztán kinyitott mostan, járni kezdett a kicsi, megint, és én kis késéssel, stílszerűen, megcéloztam a földalattit, szebbik nevén millfavot, ha már eddig kibekkeltem, most alámerülök.

Lemeóztam a csempét. A hófehér fugázást. A burkolat egyéb részeit. A kis fabódét. Illesztési hibák. A kis rejtélyes szekrénykéket (tűzcsap?!). A tükröt. Príma. Egyelőre minden hibátlan. De: vettessen bár Demszky tűzre, énnekem a graffitik (firkák) akkor is hiányoznak.

A sárga szerelvény viszont maradt, nehogy eltévedjek, éppen hogy kicsinosítva, sőt még kis matrinca is ragasztódott az üvegre, miszerint én jelentős nemzeti értékünkön utazom, tudatosítsam ezt magamban, kérlel a matrinca, ne hasogassak ülésekből műbőr kabátot, nem is tudnék, jegyzem meg, mert valami vászonos-műanyagos van újabban, ne szereljem le a fogantyút, ne vigyem haza szobadísznek, ne dobáljam kapusok fejére, ne vizeljek a kocsi végébe, ne zúzzam be ököllel karateedzés után a tető furnérlemezét, ne vasfűrészeljem széjjel szabadidőmben a kapaszkodórudakat, ne rajzoljak fallikus szimbólumokat alkoholos filccel az ablaküvegre, egyáltalában: ne belezzem kifelé szegény millfavot, haggyam békibe’.

Érthető kérés, különösen, ha jelentős nemzeti értékről van szó. Nekem a millfav azért is értékelődött föl nemzetice, mert az Utazási feltételek a BKV járatain című, megrendítő nyelvi erejű hirdetményt is átalakították a kedvéért.

Az eddigi verziókon az angol meg a német nyelvű szöveg úgy végződött, hogy Kellemes utazást kívánunk, angolul meg németül tehát, a magyar szöveg viszont úgy, hogy Az utazásból kizárható az a személy , aki egynél több köteg becsomagolt facsemetét kísérel meg szállítani. Az új verzióban pedig, merthogy az a lényeg, hogy átalakították, egy utazási jókívánságot magyarul is belesuvasztottak a BKV-címerbe, ami alighanem új fejezetet nyit a magyarországi tömegközlekedés történetében.

Mondom ezt 1995. szeptember 27-én, szerdán, amikor maroknyi magyar arra készül, hogy a keleti népek egészséges identitásának harcos hordozójaként laposra verje a hanyatló, dekadens nyugati kultúra reprezentánsát, az Ajax Amszterdam csapatát.

Igaz, helyrajzilag nem az egyes, hanem a hármas metró vonalához köthető ez az esemény.

A nemzet  — ez a föld alatt is egyértelműen érezhető — történetének felfelé ívelő szakaszába ért.

Az isten zöld, ugyebár, és naná, hogy Magyarország a bokréta rajta.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ezután érdemes lenne egynél több köteg becsomagolt facsemetével próbálkozni.

Uj Péter