Vasárnap délelőtt

Bevallom, már megint tájékozatlan vagyok.

Bár nem nagyon keserít ez a tény, sőt figyelem magam, mintha büszke volnék rá, hogy nem tudom, hogyan is áll most a belvárosi intellektuelek és a marcali bankfiókvezetők háborúja, mit és hogyan rögtönöz Gyula, kitől kap éppen hideglelést, kire akarja ráhúzni a vizeslepedőt, mennyivel vezet előtte a népszerűségi listán Maczó Ágnes asszony, puhul-e már Bokros Lajos, alkalmas-e Nagy Sándor rendőrkapitánynak, Für Lajos és Orbán Viktor egymáséi lettek-e már, melyik pártból szóltak le, hogy a Blikk tegye vissza a harmadik oldalra a meztelen nőt?

Nem. Engem egyetlen dolog érdekelt a múlt héten: visszatér-e tévébe a Halló, Vasárnap?

Persze, amilyen lusta egy állat vagyok, simán elaludtam a délelőtt tízórai műsorkezdést, amikor kiderülhetett volna, hogy még Leporelló vagy már Halló. Úgyhogy máig sem tudom, mi lett az eredmény.

Pedig izgat, komolyan, mert a Halló, Vasárnap még ebben az istenverte, Csellengőktől, Tízóraiktól sújtott tévében is tudott valami mélyen átlagon alulit produkálni a maga idejében. Azt hiszem, ennek a műsornak sikerült először igazán a képernyőre emelnie a nyolcadik kerületi melegítős, kifukszolt kisvállalkozók tökfogdosós-orrszívós-sercintgetős modorát.

És az lenne énnekem a csúcs (viccesen: Csúcs), hogyha ez az igen szakmai, igen kiváló, igen legitim tévévezetőség visszahozná eztet a műsort, amelynek egy nagy erénye volt: minden műsorpercét szponzor fizette, tehát rendesen hozott a konyhára.

Az megen egy másik műsor, hogy ezek az igen szakmai vezetők, akik a Nahlik-féle vészkorszak óta lelkes sajtótámogatással végzik dógukat (látjuk, hogyan), miért kapnak állami lóvét mindig mindenféle őrültségekhez. Egyáltalán, miért kap iszonyú költségvetési pénzeket egy olyan média, amelyhez a magyarországi reklámbevételek kilencven százaléka vándorol? Arról nem beszélve, hogy valószínűleg a tévé az az állami intézmény, ahol a legjobb fizetéseket osztják. Jobbakat, mint az Akadémián.

Hagyjuk.

Térjünk vissza a mi kis vasárnap délelőttjeinkhez.

Mert a vasárnap délelőttökkel csúnyán vissza lehet élni. Ilyenkor az embernek bármi beadható. Leporelló-unalom és Halló-tökfogdosás is.

Az ember nehéz pillákkal fekszik ilyenkor a saját bűzében, szombat esti sörözésből józanodva, a gyerek a hasán ugrál, az asszony a konyhában csörög, pilláit nem is bírja fölemelni egészen, csak homályosan látja Endrei Juditot, nem is látja, csak a sziluettjét, a hangját ismeri meg, ennyi elég is a pár percnyi visszaalváshoz, aztán átmenekül a Duna TV-re vagy az osztrákra, ott természetfilm megy mindig, igen, vasárnap délelőtt csak természetfilm nézhető, mert ilyenkor az ember baromi empatikus tud lenni, átérzi a prérikutya sanyarú sorsát, a szumátrai sziamangok egyre rosszabbodó helyzetét, a sarki róka pusztításának kegyetlenségét, az egész, meglehetősen komplex problematikát.

Az ember ilyenkor nagy természetbarát, átadja magát a dobozolt madárfüttynek, huhogásnak, nyerítésnek, dörmögésnek, kifejezetten utálja azokat a vadembereket, akik tönkreteszik a szép majmokkal bélelt esőerdőket, hogy kecskéket legeltethessenek, és arra sem gondol, hogy délután majd meg kell buherálni egy kicsit a nyolcéves Wartburgot, mert már nagyon füstöl szegény.

És ilyenkor még mindig visszaálmodik az ember, hogy a tévés fizetési lista élén tanyázó műsorvezető, lazán nekidől vadonás dzsipjének, elegánsan megvakarja a tökét, pozitívan, csak úgy zizeg műanyag melegítője, a kamera elé sercint, és megnyeri a belvárosi intellektuelek kontra marcali bankfiókvezetők csatát.

Uj Péter