Emtíví

Most aztán tényleg nem tudom, kit, mit kéne finoman, elemzően, jó szándékú kritikával, messzire elkerülve a vagdalkozást, mintegy konstruktíve…

Fogalmam sincs, mi újság Bokrosilag, ki, mennyit ígért legutóbb (Mennyi? Negyvennégy! Mi negyvennégy? Mi mennyi?), hogy van a kedves büdzsé, a tárcaközi egyeztetés meg a humánportfólió, mik a pozitív fejlemények a tőkebeáramlás ügyében, mi jókat mondtak vidéki ökörsütőtúrákon a lelkes kormánybrigadérosok.

Szóval teljesen kívül vagyok a dolgokon, outon, mert nyaraltam: keletnémet turistákra horgásztam a siófoki mólón.

Komolyan, most ott érzi jól magát az egész exendéká. A víz itt-ott büdös, tele szúnyogbábbőrrel (nagy ám rajzás, szerencsére nem a csípősből), de az exendékásnak jó. Meleg, napos időben és esős napokon egyaránt fogható.

Stop.

Lett aztán meglepetés, amikor visszatértem az alig egyhetes évi rendesről.

Először a hűtőbe nyúltam baracklé után, meghúztam, de valami zselévé összeállt gusztustalan izé csúszott a számba.

Pfuj.

Köptem is a vécébe egyből.

Aztán a távkapcsolóhoz nyúltam, egy, kettő, három…hát ez mi?…három… ez Viva vagy micsoda…négy, öt, hat, így tovább. Hiába. Levegőt nem kaptam. Hát ezek…ezek a… ezek… amíg én a dácsán… hát… ezek…kinyírták az MTV-t.

Mármint az emtívít, a Music Televisiont, az MTV Europe-ot.

Ők kódolták, mink meg nem fizetünk, azért se. Ha a lószar ingyen van, az is jó lesz franciakrémes helyett.

Stop.

Én még azok közé tartozom, akiket megpróbáltak elzárni a saját népzenéjüktől, akik rongyosra másolt, nyávogós Polimer kazettákon adogatták egymásnak a Beatricét, a Spionst, az URH-t, a Kontrollt, a Neuroticot. A tévében meg nyomatták nekik az igényesnek hazudott rockzenét fogatlan sztároktól, akik mellesleg azóta is kiüthetetlenek.

Az MTV nekem igazi felszabadulás volt. Jött minden. Az igazi élvonal. A piacvezetők. A zeneipar csúcstermékei.

Nem pedig valami hülye nagyfejű válogatta maszlag.

Jó-jó, persze, ömlöttek itten is a megjegyezhetetlen konjunktúra-zenekarok, a kaptafás aktuálslágerek (példa: Rednex a pillanatnyi borzalom). De: is.

Persze, a szépre emlékezem.

Bobby McFerrin futott éppen, amikor bekötötték, Womack and Womack és persze, Paul Simon klasszikus klipje, a Call Me Al, atyaisten, mi mindent, ki mindenkit köszönhetek az MTV-nek, a Nirvanát, Cobaint például, a Pearl Jamet, a Biohazardot, a Dog Eat Dogot, az összes rapet, Ton Locot, L.L. Cool J.-t, Ice-T-t, Ice Cube-ot, Dr. Dreet, az Erasure-t, Prince-t, a Manic Street Preacherst, a Massive Attack-et, a Prodigyt… sorolhatnám oldalakon át.

És képek jöttek. Új képek. Ha azt mondom, hogy egy új vizuális kultúra jött onnan, akkor nagy szavakat használok, de valami ilyesmiről van (volt) szó. Micsoda inzertek, főcímek, néhány másodperces filmek, és micsoda reklámok! És a klipek elsősorban. Műfaj született.

A VJ-k, avagy videozsokék között Ray Cokes abszolút világklasszis, Paul King jó, Steve Blame nagy volt, meg a szép Kristine Baker, aztán a hülye Simone (csak Davinától fordul fel a gyomrom)…igen ez a dolog is el volt találva.

Egységesen, szépen tálalt tömegkultúra. Szinte hibátlan kiszerelés. Nagy, masszív közönség, MTV-generáció, euroifjúság. De kit érdekel(t) ez nálunk? Úgy értem: azok közül. A tömegkultúrát, a popot mértékadóan csak fikázni lehet. Rambózni, technózni, dzsiájdzsózni, tininindzsázni, emtívízni. Nem nézni körül. Nem venni észre. Hogy megint lemaradunk valamiről.

Na, emtívízni azt már nem lehet.

Marad a Viva nevű nonstop pángermán Persil-reklám, meg a kettesen Cintula, amint mosolyogva bejelenti, hogy fantasztikus világslágereket hallhatunk a hatvanas évekből, játszik az Old Boys zenekar.

Pfuj.

Uj Péter