Az igazi Dzsoki Júing

A gyerek hároméves, folyton tévét néz.

Bekapcsolja, ül, néz, nagyon sok mindent megért, amit meg nem, azt megkérdezi.

Jön ki a konyhába:

— Anya, ki az a Bokros Lajos?

— Pénzügyminiszter.

— Kinek a pénzügyminisztere?

— Mindannyiunké. A tiéd is.

— Ezt nem értem.

 
Az mindenkinek használ, ha nívótlan szóvicceket gyártanak a nevéből. De Bokros azért mindent megtesz, hogy népszerűtlen legyen. Nem törődik az ipsosokkal (lásd Eörsi cikke; Népszabadság, június 14.), nem járja a politikai szambát, nem finomkodik, nem keresi a szavakat, az eufemizmusokat: nyomatja bele a képünkbe. Bokros nem kecmecel, nem lacafacáz. Legalább őszintének tűnik. Ebben a mezőnyben az se semmi. Annyira ellenszenves akar lenni, hogy az már rokonszenves. Bokros az igazi Dzsoki Júing.

 
Nem tudom, észrevették-e már, hogy van egy új politikai divatszavunk. Nem, nem a mindenféle csomagokra gondolok.

Hanem erre: kommunikációs zavar. Szép, mi? Van olyan jó, mint az írói munkásság.

Valamit ígértünk, az ellenkezője lett belőle — kommunikációs zavar. Valakivel egyezkedni illett volna, de simán átléptünk rajta — kommunikációs zavar. Bokros szerint Pető és Horn tudott a milliókról, Pető és Horn szerint nem tudtak róla — kommunikációs zavar.

Az egész kormány egy nagy kommunikációs zavar. Kínos. Mert a kommunikációs zavar magyar fordítása a következő két szó lehet: elhallgatás, hazugság.

Kommunikációs zavar — újjáéledt (ki sem halt) késő kádárista nyelvezet.

Alany nincs. Döntés születik. (Csak úgy.) Sorra kerül. (Magától, nyilván.) A nemzetközi helyzet fokozódik.

Nem én beszélek félre, nem te csúsztatsz, nem ő fogja be. Nem, kommunikációs zavar van. Valahol. Talán a mikrofon recseg, beázott a telefon, kifogyott a papír a faxból, vagy egyszerűen a közeggel van baj, az a nyomorult levegő nem továbbítja rendesen a hanghullámokat, lelapulnak szegények, erejük elvész, a légtérben támad a zavar, nem is csoda ebben a ronda fronthátánfront-időben.

 
Ikarus a magasban. A magyar szocialista ipar egykori büszkesége, a városi ember hű paripája bevonul a világpolitikába. Egyszer már megmentettük vele az amerikai gazdaságot, több mint száz munkahelyet teremtve a mély válsággal küzdő Alabamában, aztán a fedélzeten Horn Gyulával betolattunk a Fehér Házba, lenyűgöztük a hízásnak indult szaxofonost. Ezután nem sokkal Oroszországban tűnt fel hét népmesei Ikarus, és megoldotta a túszügyet: a bugyonnovszki csecsen terroristák utolsó foglyaikkal magyar járműveken léceltek le, plusz egy ismeretlen gyártmányú, holttestekkel tömött hűtőkamionnal.

Hát akkor nincs más hátra: ajtók záródnak, következő megálló Bosznia, Igman- hegy!

 
A magyar futball sok rokonszenves tulajdonsága közül az egyik, hogy annyi körülötte a neonáci, amennyiről Szabó Albert álmodni sem merne. Én, ugye, fradista volnék, de meccsre nem járok három éve (bezzeg előtte!), elsősorban a színvonal miatt, de azért az se nagyon lelkesít, hogy régi helyemen, a kapu mögötti táborban lassan már csak hajatlan bomberdzsekiseket lehet látni.

Ugyan mi lenne, ha ebben a nyomorult helyzetben, amikor a játék úgyis reménytelen, legalább arra adnának a klubok (nyilatkozatok, intézkedések, ilyesmik), hogy ne szélsőjobbos suhancok lengessék mindenütt a zászlóikat.

Az zavar, hogy erről szó sem esik. A sportújságban például pozitívkán írtak az ultramozgalmakról, a fanatikus szurkolók csapatairól, de nem tűntek föl a szerzőnek a neonáci jelszavak, jelképek. Nem tűnnek föl a tévékommentároknak, rádiós riportereknek sem. Nyilván nem ismerik őket.

Meccsközvetítéseken milliók látják a kifeszített transzparenseket: Terrore Settore, Killer Green Group, Green Terror, Frankcity Hooligans ezeken még derülni is lehet, kiszótárazott, többnyire hibásan használt fordulatok, némelyik kifejezetten komikus, mint a Hospital Street (a Kórház utcai pálya magyarul), vagy mondjuk a Mezőtúr Bad Hooligans. (Már amennyire ezek huligános, gyilkosos, terroros dumák viccesek bírnak lenni.)

De minden egyes meccsen föltűnik a Blood and Honour, a célkereszt, a háromágúvá átszerkesztett horogkereszt a nemzetközi neonáci mozgalom jelei.

Szép. Nézzük meccsről meccsre.

És nemcsak a Fradi-meccseken.

Ugyanez van az Újpestnél, a Kispestnél, a vidéki csapatoknál.

A magyar foci rossz, erkölcstelen, ostoba. De a neonácikat talán így sem kéne bevenni a buliba.

Uj Péter