Flórián

1995. volt, június 5., hétfő.

Éppen száz éve jelent meg dédpapa tárcája Flóriánról.

A kirándulás utolsó napja volt. Már mentek hazafelé. Délután még megállt a Lónép a Házsongárd alatt

Az utca ma Jancu nevét hordja. Azelőtt Petőfi volt persze. Széles utca, aligha volt ilyen széles mindig, építkeznek mindkét oldalon, de áll még néhány régebbi, több száz éves épület is. Egy utcával beljebb, a Farkas utca vonalában húzódott a középkori városfal, nyilván szegényebb népek laktak itt, a fal és a temető közötti soron, kereskedők, sírkövesek, temetői népek, igen, biztosan itt lakott, itt volt boltja Flóriánnak is, nyilván a temető közelsége, a napi menetek látványa ihlette különös szenvedélyét: megtippelni előre mindenkinek, utcabélinek, rokonnak, ismerősnek, alkalmi betérőnek hátralévő éveit. A tippet bevezette egy könyvbe, és amikor megtörtént egy-egy szomorú esemény, akkor beírta a helyes végeredményt is. Örült, ha talált, de nem búsult akkor sem, ha melléfogott: mindkét rubrikát összesítette, és mindig egyenleget csinált gondosan, amit az egyiken veszített, azt a másikon behozta. Ha valaki előbb talált elhurcolkodni ebből az árnyékvilágból, mint azt Flórián gondolta volna, kiegyenlítette a veszteséget, ha másvalaki viszont a vártnál tovább talált élni.

Precíz mester, valóságos művész, tudós lett az évtizedek alatt Flórián e téren; a legenda szerint előadódott, hogy néha még az órát is eltalálta, amikor a kuncsaftnak az utolsót ütött.

Az utca város felőli oldalán, a fönti kis temetőkápolnával átellenben furcsa, hosszúkás, közepén emeletes, két oldalán földszintes, földbe süppedt, romos épület húzódott. Az emelet alatti kapu fölött feketéllett pár betű: OVICS.

Lajoska, a gróf, Lóék barátja, vendéglátója, kalauza, aki mindig megváltozik ezen a tájon, nem egyszerűen otthon lesz, hisz otthon van ő már a pesti flaszteron, de itt valami olyan természetességgel, magabiztossággal mozog, mintha csak Erdélynek titkos, álruhás fejedelme lenne, szóval Lajoska vakargatni kezdte a romos ház falát.

Hamarosan kibontakozott a név: Golovics F. és T.

Ilyen egyszerű ez.

Ez Flóriánnak a boltja. Testvérével, Tódorral közös.

Ide ment be dédpapa 1880-ban, a temetés után.

Ló megilletődve ácsorgott kicsit a vakult ablakok előtt, majd óvatosan meglökte a korhadt, faajtót.

Az ajtót kinyílt. Ló belépett. Le kellett hajolnia, hogy ne verje be a fejét. Két lépcsőt ment lefelé. Sötét volt odabenn, húsz másodperc múlva szokta csak meg a szeme.

Üres, szétrohadt hordók álltak az ajtó mögött. Nagy, sötét, dohos üreg volt a bolt.

— Jó napot! — kiáltott Ló.

Valami mocorgás jött az odú mélyéről. Ló beljebb botladozott. A helyiség mélyén valami asztal féleség mögött egy ember ült.

— Jó napot! — üvöltötte Ló.

Öreg, koszos kis törpe mocorgott elő. Valami furcsa, kékes fényű lámpást gyújtott. Nem szólt. Nézte Lót.

— Jó napot — ismételte meg a hírlapíró.

— Mi van?

— Ló vagyok.

A kis gnóm megvonta amúgy is mindig vonottnak tetsző vállát.

— A könyv után szeretnék érdeklődni…

A törpe nem szólt.

— Megvan-e még a könyv?

— Könyv?

— A főkönyv vagy évkönyv vagy micsoda.

Ló előadta a históriát, hogy tud Flórián különös szenvedélyéről, elmondta hogy ükapja itt halt meg, itt fekszik átellenben a dombon, dédpapája itt élt, író lett és megírta egyszer Flóriánt is, de élt itt nagybácsikája, nagynénikéje is, apja sokat nyaralt Kolozsváron, biztosan benne van pár közülük a könyvben, nem lehetne-e komplettírozní a dolgot, beírni őt is esetleg…

A törpe Lót egy kis hátsó ajtón vezette be. Keskeny folyosón mentek egy darabot, majd megálltak. A gnóm fölszedett pár deszkát a hajópadlóból, pinceajtó tárult fel lábuk előtt.

— Nyissa föl, én már nem bírom!

Ló fölhajtotta a nehéz falapot.

Keskeny, korhadt lépcsőn ereszkedtek alá. Az öreg valami gyertyát gyújtott meg. Hatalmas, boltíves pince, falai végig polcozva és a polcok zsúfolásig megrakva könyvvel.

Itt van.

— Mi ez?

— A város.

— Ez?

— Nem ez. Nem az a város, ami itt van most fölöttünk. Az a város, ami ennek a helyén volt

— Az egész?

— Nem… Szóval, ameddig bírtam, csináltam, de aztán… feladtam a boltot. Annyi volt rajta a veszteség, hogy feladtam… Mínuszban voltam több ezer évvel… Rengeteg-rengeteg ezer évvel…

— És akarja újrakezdeni?

— Nem. Nem is tudnám. Ahhoz ismernem kéne az embereket, a viszonyaikat, anyagi helyzetüket, házaikat, lakásukat, gyermekeiket, ismernem kellene az anyjukat, apjukat, nagynéninket, ahhoz ismernem kellene a várost. De az a város, amit én ismerek, az a város nincsen.

— Írjon be engem legalább — mondta Ló.

— Magát még annyira sem ismerem.

— Ismerte a dédpapámat, dédanyámat…

— No, ha ebből vezetném le a számítást, akkor sok jót nem ígérne a végeredmény…

— Elmesélem slágvortokban magamat. Legalább hozzávetőlegesen mondjon valamit… — Ló vázolni kezdte a koordinátákat.

Utána az öreg maga elé nézve üldögélt kicsit.

— Liter bor naponta? — dünnyögte koszos szakállába — Az nem sok…

— Néha kicsit több… Meg pár sör napközben… ha meleg van… Legföljebb egy stampedli, ha nagy a hideg…

— És a szíve rakoncátlankodott…

— Régen… és akkor is volt oka rá.

— A gyomra…

— Hát… néha érzem… De csak mostanában kezdte… Elmúlik biztosan…

— És a többi…

Az igen… a többi… De még harminckilenc sem vagyok… Sokáig rendszeresen fociztam, manapság is pingpongozom néha, nem cigarettázom. Nézze meg Anna nagynénikémet, ebben a korban kezdett élni, negyvenéves korában kapott rá komolyabban a fiúkra, ivott mértéktelenül, dohányzott hetvenéves koráig és nyolcvankét évesen még minden további nélkül fölszállt a repülőre és elment Kaliforniába ifjúkori szerelméhez, akivel huszonkét évesen találkozott utoljára Debrecenben…

— Jó ember volt? — vágott közbe a kobold.

— Én ilyeneket nem tudok már… Miért? Úgy véli, én olyan jó vagyok… hogy nincsen már sok idő… Hány év? Ez nem biztos… Elmondtam mindent. Osszon, szorozzon! Kérem! Hány év? Nagyjából, hozzávetőlegesen …

Nézett az öreg és hallgatott.

— Három? Öt? Húsz?

A törpe nem szólt.

— A többiek is ittak! Cigarettáztak hatvan éven át! És mind beteg volt. Húszévesen tüdőbajuk volt, és még éltek ötvenet! Mama negyven évig fulladt! Nagymamának harminc évvel a halála előtt vágták ki az első daganatot! Annának tízéves korától mindig fájt mindene, nyolcvannyolc éves koráig szakadatlanul. És mind ivott. Na jó, a legtöbb. Azért mert dédpapa nem bírta…

Az öreg szakállának fehér sűrűjében, mintha valami szánakozással elegyes mosoly már bujkált volna.

— Van dolga?

— Van.

—Sok?

— Egy.

— Lásson hozzá!

— Na, de mégis… írjon be a könyvbe legalább. Hogy legyen valami támaszom… Két év vagy nyolc… Nem mindegy az nekem! Hogy osszam be! Mennyi? Hét! Öreg! Flórián! Az anyádat!

De a manó már beleveszett a pince feneketlen sötétjébe.

Bächer Iván