Történet a verseskötetben

Halasi Zoltán: Megváltás vég nélkül. Válogatott versek. Kalligram Kiadó, Budapest, 2024, 240 oldal, 3990 Ft

Az Alászállás. A lift zárszava című versben nyolcsoros strófákban utazunk a hatodik emeletről a földszintre. Téboly, boldogtalanság, öngyilkosság, betegség, bűnözés, sikertelenség, koldulás: íme a leltár, egyetlen emelet sem kínál enyhelyet, holmi kiegyensúlyozottságot, kevés boldogságot. Halasi Zoltán félelmetesen keserű világlátású költő, kérlelhetetlen komolysága teszi őt hosszabb ideje költészetünk újra meg újra fölfedezendő titkos opciójává.

A mai költők – ellentétben a talán két legnagyobb magyar költő-zsenivel, Petőfivel és Adyval – már nem írnak rossz verset, melyet ők bezzeg bőven ontottak. Szép és jó verseket írnak; ez minimumként megtanulhatóvá vált. Halasi extrém kései indulása – első, szélsőségesen takarékos verseskötete negyvenhárom éves korában jelent meg, válogatott kötetének legkorábbi verse harmincöt éves korában keletkezett – talán azzal függ össze, hogy a magára mért magas mércének akkor kezdett megfelelni, amikor megtanult nem szép verset írni. Még a kötet elejére helyezett, s ezért kiemelt hangsúlyú Macskabölcső is szép vers, amely nem tagadhatja elkötelezettségét a ritka magyar filozófiai líra Csokonai néhány verse melletti csúcsprodukciója, az Eszmélet iránt. (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban-ja ellenkező vélekedések ellenére nem tartozik ebbe a körbe.) József Attila szellemujja – ahogy valaha Kálnoky László Szanatóriumi elégiáját – nyolc évtized távolából megérintette ezt a jelentős verset.

*

Az eredeti hang kezdetben a leíró jellegű jelenetversekhez, szerepversekhez fűződött, amelyek néhány gesztusra redukálták vagy eltávolították a személyességet: egy külföldi, mintegy magától értetődőként fogadott pénzváltási átverés története; egy némaságra ítélt, kerekesszékében a Margitszigetre vitt beteg öregasszony szembeszédének leolvasása; négy fiatal munkás bevásárlása egy élelmiszerboltban; a görög keletkezésmítosz áthelyezése a pesti lakótelepre; egy Strasbourg-széli szociális bérlakáskomplexumon megfigyelt, szoborszerű, mozdulatlan alak, életjel nélkül; az adóellenőr; a férj, feleség, gyerek; a harcművész; az ambiciózus; a latintanár; a filozófus; az Egy faun – egy vén kecske – délutánjának budapesti átirata; egy balesetet szenvedett, félarcú rokon; a festő; női sorsok történelmi sorozata. Ezeket a legtöbbször félhosszú verseket nemcsak jelenetek és szerepek képzete tölti ki, hanem mögéjük fel van húzva egy tragikus metafizikai táj, egy kozmológia, gyakran banális köntösben: „nyelte a kávét, járt a daráló. Lassan, mintha a babnak / irgalmazni akarna. A babnak, amely süllyedt tehetetlen, / összetuszkolódva, zötyögve a pléhölelésben. / Megroskadt közepén a kráteraljról csak kiröpült pár / szem »Karaván«. Felszedte, bedobta a késnek. Pár szem: az is kincs. / Minden csepp lötyedék stimulál. Figyelésre, nyerésre, tudásra. / Még ha merő káprázat volna is az, ahogy élni szeretnél. / Hogy? Mint a tiszta hangköz… vagy mint a zenei szünjel” (Ébredés előtt).

A félhosszú verset először Tandori Dezső jellemezte, majd Kőrizs Imre könyvet szentelt neki (Szárnyalni gyalog. A félhosszú vers poétikája, Műút, 2023). A dalszerű versek ellentéte az ilyen, hosszú sorainak formája közvetlen, s általában nem szigorú: gyakran tartózkodó, jellegzetessége „a leltározásig menően sorjáztató mellérendelés”, visszafogott módon a formátlansághoz, az élőbeszédhez, a nyitottsághoz közelít, s laza mivoltában nem eszménye a szépség vagy a tökéletesség.

Nemcsak ezek a versek olvashatók történetekként, hanem az egész kötet. Az eddigiekben is készülődött valamiféle mitológia. A Középkor című ciklusban megvalósul. Valaha a romantikusok teremtették meg a középkor mítoszát. Híresen írta Novalis: „Szép, tündöklő idők voltak, midőn Európa egy keresztény ország volt, midőn egy kereszténység honolt eme emberi kéz formálta világrészben, s e tágas egyházi birodalom legtávolabbi provinciáit egy nagy közös érdek kötötte egybe” (A kereszténység, avagy Európa, Óvári Csaba fordítása). De Halasi célja ennek éppen az ellentéte. A középkor iszonyatának mitológiáját mutatja be, újra és újra visszatérve az antijudaizmus rémtetteihez, mert úgy véli, hogy ama Kertész Imre által említett, „a számtalan gyalázat szikrázó sugaraiban érlelődő sötét gyümölcs” (Auschwitz), amely „talán már évszázadok óta” várja, „hogy mikor zuhanhat végre az emberek fejére” (Kaddis), a középkorban kezdett bontakozni.

Az is megmutatkozik, hogy ahogy a korábbi versek, ez a ciklus sem készült fő műnek, hanem Jizchak Katzenelson Az ének a kiirtott zsidó népről című jiddis nyelvű poémája (1943/44) fordításának egyik mellékleteként született. Halasi úgy érezte, hogy ki kell egészítenie a művet, s dokumentumokkal, prózai, illetve költői pótlásokkal látta el, s adta ki Út az üres éghez című kötetében (Kalligram, 2014).

A Középkor beláthatóvá teszi a költő tudásának jellegzetességeit. Hihetetlen energiával lát neki a vizsgált tárgyról való elkülönített tudás elsajátításának, rendkívüli erudícióra tesz szert, nyelveket tanul meg a feladat érdekében. Így aztán nem csodálható, hogy magyarázó jegyzetekkel látja el verseit, s ez – ha nem nevezhető is egyedülállónak (lásd T. S. Eliot Waste Landjét) – meglehetősen szokatlan. De hát tegye fel a kezét – ha nem szakember –, aki hallott már Nicolas de Oresme-ről vagy Julian of Norwichról! Én nem tartozom közéjük.

A megszerzett tudás közvetítéséhez Halasi a legegyszerűbb utat választja, a kissé kopogó felsorolást. „Személyében az egység elve áradt szét. Ha nincs fókusz, / erő sincsen. Azúr égbolt, vakító fény. A házassága Ágnessel: / ki mondja még, hogy incesztus? Kabóca harsog, őrjítő. / Túl éles, déli kontúrok. Lemondatta a nős pápát, / a városokban rendet tett” (Koronázás). Végigjárja a béke és a háború képeit (Koronázás, Istenisme, Lovagság, Szentföld, Bizánc, Testvérviszály), a pénzhez való viszonyt, a pestist, s mindenütt megtalálja a kiűzött, máglyára vetett, felkoncolt, fekete mágiával, a ragály terjesztésével, vérváddal rágalmazott, szégyenjellel megkülönböztetett zsidókat, akiknek szent könyveit szekérszámra vetették tűzbe.

Az említett kopogásban még fölismerhetünk hangutánzó ritmusváltozatokat, de ahogy a kötet előrehalad a végkifejlet felé, már csak az időnként belső rímekkel dúsított makámaforma marad. A Középkor ciklus utolsó darabja, a Csatakép, amelyet teljes egészében idézek, felfogható ars poeticának, adaléknak az immár „nem szép” vers költészettanához, s egyben átvezetés a következő ciklushoz: „Én, aki az élet végére koncentrálok, / egyre többször azon kapom magam, / hogy szablyával hasítom ketté a szavakat, / ártatlan pontosvesszőket koncolok fel, / kitaposom a kijelentések értelmét, / saját kampójukra lógatok fel logikus kérdéseket, / csak azért, hogy ne szenvedjenek tovább. // Első ránézésre, mintha a nyelvre haragudnék, / és hát a nyelv kétségkívül hajlamos átlépni / a számára megengedett határokat. Fut tovább, / mint a kutya álmában, beszél, mint a levágott fej, lelegeli a zsenge árpát, akár az elbitangolt nyáj. // Másfelől: ahogy a nyájhoz pásztor, a levágott fejhez / test, az alvó kutyához emlék tartozik, úgy tartozna / hozzám is zene, tánc, családhistória, isten, / hogy megtaláljam végre azokat a határokat, / amiken átlépni kétségkívül hajlamos volnék, / ha volnának. // Olyan csatakép vagyok, amin csak a vesztés látszik.”

*

Aztán a Bella Italia című ciklusnál (kötetben 2016-ban, Magvető, alaposan megrostálva) történik valami, ami áttörésnek nevezhető. Az eddigi versek nem tartalmaztak személyes – úgy értem, a személyes sorshoz köthető – emocionális élményt. Ha a vers nagy ritkán utalt ilyesmire, az olyannyira rejtett és távolított volt, hogy a költő szükségesnek érezte jegyzetben megmagyarázni. Ilyesmiket találunk: „Kettős tó – időszakos tó a nagyszüleim háza mellett, kisgyerekkorom színhelyén.”

Ettől a ciklustól kezdve egy transzparens személyes emocionális élmény uralja a verseket, amelynek közvetlenségét azonban továbbra is gátolja, hogy a messzi múltból hívja elő az emlékezet. Ugyanakkor súlyát bizonyítja, hogy ilyen erővel tör fel. A Bella Italia alcíme: Nászút 1980. Az első versben (Indulás) ezt olvassuk: „Nyitott volt minden, legalábbis úgy tűnt, / hegyi folyóként locsogtunk le délre, / ahogy a víz sem választja irányát, / mi is leginkább Szerb Antalt követtük, / illetőleg én N. nyomában jártam / (aki már többször volt itt, mindig mással), / N. pedig anyjáéban, apjáéban, / azok meg Bernáthéban, Szőnyiében, / csupa pittore, maestro, bildungsbürger”.

Máris előttünk áll egy nukleáris család szerkezete. Az asszony (N. – már nem él) készebb, tapasztaltabb, talán idősebb is, mint a férfi, családi háttere révén is a kulturális hierarchia magasabb szintjén áll. A férfi tanulja az utazást, az asszony tanítja, a férfi művelődik, az asszony művelt. Az útirajz későbbi darabjaiból kiviláglik, hogy festőként is készebb, szilárd meggyőződéssel elhivatottságáról, míg a huszonhat éves férfi csak készülő, bizonytalan, tapogatózó költő.

A ciklusnak nem állandó és központi tárgya ez a feszültség, de ahhoz, hogy a kitűnő utazási jelenetek és ekphrázisok gyűjteménye átvegye a szerző legfontosabb tevékenységének, a fő műveknek a szerepét, a háttérben ott kell lennie a drámának is. A pár szokatlan úton igyekszik Nápolyban a Capodimonte Múzeumba, hogy megszemléljék sok száz római bronztükör mellett Pieter Bruegel Vakok című képét. Megtörténik velük, ami majdnem mindenkivel, aki letér a turistaösvényről, megpróbálják a férfi válltáskáját leszakítani. Felérnek a múzeumhoz, amely zárva van délben, s mivel árnyék alig, s ahol mégis, azt elfoglalják a sáskák (?), így dolgukvégezetlen ereszkednek le a városba. Az ártatlan anekdotát beárnyékolják a kezdősorok: „Nápoly, ahol a jobb vállam bedurrant, / már jelezte az elkövetkezőket” (Nápoly. Capodimonte Múzeum).

Itt van az individuális versként a legfontosabbak közé tartozó Monreale. Teremtés, a XII. század végi csodás aranymozaikról és a „lírai én” egykori disszidálási szándékáról. Vagy a Milánó. Rondanini Pieta, ahol találkozunk a költő egyik gyakori fogásával, alany és tárgy fölcserélésével (s Michelangelo-idézettel): „egy fát cipelek, egy fa cipel engem / a tartás voltam, a kezemben-tartás / nem engedtem el keserű gyümölcsöm / meghalni jó, de kőből lenni még jobb”.

S végül, miközben N. lekicsinylő, a férfi költői képességeit kigúnyoló megjegyzéseiről értesülünk, a Róma. Piazza Navona című versben kirobban N. egyfajta idegösszeomlása, amelyben egy babakocsis nőről képzeli, hogy üldözi őt, s férjét vádolja azzal, hogy nem védi meg.

*

A hazatérés után – ezek már más ciklusok – helyreáll a családi rend, ahol nyáron három nemzedék asszony él egymás mellett, N., az anyja és a nagyanyja, hamarosan egy fiúgyermek is, és minden lehetséges szempont szerint a hierarchia legalján áll a férfi. „Ez egy lomha lator, lassú felfogású. Zord a képe, / görcs a lelke, de a teste jó szabású. Majd leesik neki egyszer, hogy miről / szól a rá vonatkozó félmondat, félvers, addig is krónikásunk. Felkaptuk, / horogra kaptuk, hadd tátogjon, hadd ámuljon. Mi utat az égbe ásunk. // Nekiadtuk a lányunk, illetve, nekiadtuk a lányunknak, lényegében / magunknak adtuk, nagyvonalúan befogadtuk, ahogy egy menekültet / szoktak, felfogadtuk házitanítónak, a gyerek mellé, mellékes, hogy az övé” (A jobb lator). A következő két sor egyenesen görög mitológiai távlatot ad a címe szerint evengéliumi utalású versnek: „Érdekes ez a kettős szerep, egyszerre Télemakhosz és Nesztór, valakit / folyton keres ó, talán az apját: várja, hiába, hogy útba igazítsák.”

Az idősebb asszonyok társadalmi fensőbbsége mellett el kell viselnie N. saját magával szemben támasztott kételyeinek vissz-oldalát, a mértéktelen önfelértékelést. „Ők a mesterek, a trendiek, a hivatalosok. / A választott én vagyok, én, akiben Dürer szeme, Leonardo szelleme lakik, / aki Rembrandt ecsetjét örökölte” (Fényszerepben). S hamarosan megmutatkozik a fiú szociopata karaktere is, aki anyja halála után habzsolva tesz mindent pénzzé és mindent elkótyavetyél.

Ám ez sem elég. A vallomásossá váló, de továbbra is higgadt szavakkal és mitológiai utalásokkal megformált versekben feltárul a költő apjának és anyjának szeretettelen viszonya fiukhoz, és az a feladat, amely őt viszont a zsugori apa és a tékozló fiú iránt kétfelől tépi: „Az egyik az apámnak, a másik / a fiamnak látszik. Az egyik az egyik végem, a másik a másik” (Oknosz kötele. Családi szelfi az Akherón partjáról).

Ahogy a kezdetben példaként említett lift-versben a véletlen szükségszerűségével katasztrofális minden, itt egy család belső viszonyaiból nincs kiút. Szenvedő hősének majd negyven évre volt szüksége, hogy a költészet erejével feldolgozza, vagy legalábbis szavakra bírja.