„Egy darabig nem tudtam magamban hova tenni ezt a népszerűséget”

A Tápiósápról induló Szirtes Ádám a világháború utáni négy évtized meghatározó filmszínésze. A Port listája szerint negyven év alatt 118 filmben szerepelt. Még a filmes főszerepekből is több jutott neki, mint ahány évet eltölthetett a pályán. A 65. születésnapját sem érhette meg. Színpadi színészként kevesebb megbecsülést kapott, mint amennyi magasztaló kritikát. Mélyebbről magasabbra nem jutott senki más.

„A fényes helyek az én világommal nincsenek összhangban. Megölik a hangulatomat. Ha a paraszt feljön Pestre, nem a villamos belsejében utazik, hanem a peronon./…/ – Hol érzi magát a legjobban? – A szabadban. Erdőn, mezőn, vízparton.” (Kemény György interjúja Szirtes Ádámmal, Nők Magazinja, 1978/4.)

Negyedrészt szlovák volt, amint azt születéskori neve, a Szvitek is mutatja. Azért mutatja, mert vér szerinti nagyapja, a módos gazda, a bíró fia tudni sem akart az általa megejtett tót leány gyerekéről, így aztán az apja az anyja után kapott tót nevet adta tovább a fiának, akit a nagymama még Adamkónak szólított.

Ifj. Szvitek Ádám is házasságon kívül fogant, és úgy is születik, ha a mostohanagyapján múlik, aki levágta a mostohafia kiskabátjáról és nadrágjáról az összes gombot, hogy ne mehessen el Nagykátára megkérni gyereke leendő anyját. De ő azért elment. A párja fölvarrta a gombjait. „Olyan szépek, kedvesek, harmatosak voltatok együtt”, mondja szüleiről anyai nagybátyja és keresztapja Szirtes Ádám önéletírása (Életünk, életem) szerint, amelynek az elkészült része jóval a színész halála után jelent meg, de ezt a részletét még életében leközölte a Film, színház, muzsika (1988. január 2.).

Szülei a születése előtt három hónappal összeházasodtak, és egy üres istállóban kaptak helyet Tápiósáp (a mai Sülysáp észak-nyugati része) legszegényebb sarkában. Itt volt a baba fekvőhelye a jászolban. Öt gyerek született még utána, és a „szép, kedves és harmatos” párból kemény szülőket nevelt a nyomorúság.

Apja még húszéves sem volt, amikor Ádám fia megszületett. Id. Szvitek Ádámnak, ahogy a fia írja, „csodakeze volt, pedig a jobb keze csonka volt. 1919-ben egy ekrazit a mutató és középső ujját csonkká roncsolta. Bármikor, ha munkát ment keresni vagy kérni, mindig eltakarta csonka kezét, akár elöl volt, akár hátul.” Amikor mindenki nehezen kapott munkát, ő még nehezebben. Kivált a nagy gazdasági válság éveiben, amikor Ádám után sorra jöttek a gyerekek. Az apa a csodakezével szép galambokat, röpképes repülőket faragott, de azoknak az ára kenyérre kellettek, amiből így is kevés volt, a gyerekeknek ezekből a játékokból nem jutott.

Nekik csak a csodakéz csinálta priccs jutott, amelyen négy gyerek aludt fejtől-lábtól, huzat nélküli, tyúktollas paplan alatt, melynek ócska cihája mindig kiszakadt.

Amikor a kedvezményesen kiárusított községi kanokból részletre vehettek egyet az erdőből hozott fát és a mezőn szedett virágokat kiárusítva, akkor laktak jól életükben először a Szvitek gyerekek a kalandos disznóvágás után, amelyet Szirtes Ádám mesteri tollal jelenített meg önéletrajzának fentebb már idézett részletében. Aki rákattint a linkre, elolvashatja, hogyan rohant végig a falun Kancsal, a lángoló disznó, mielőtt disznótoros lett belőle.

Szirtes Ádám egy élete vége felé készült interjúban így meséli el a családi háztól való első elszakadását: „Nekem kilencévesen kellett felszednem a sátorfámat, hogy otthonról elmenve kondásgyerek legyek. El kellett mennem, hogy ne pusztítsam el testvéreim elől az ételt. A muszáj miatt hagytam el az otthont. Mint a madarak, ha kevés az ennivaló, kilökik a fészekből a testvért. Nem haragszom rájuk. Az olyan világ volt, muszáj-világ. De gyerekként felfogni érzelmileg, gondolatilag mégis nehéz volt./…/Tizenkét évesen summás lettem, annak minden keservével.”

Az önéletrajzában felidézi, amit erről a summásságról Illyés Gyulának mondott: „Gyula! Ez nem így volt, ahogy te írod a Puszták népében! Mi nem énekeltünk. Tetvesek és éhesek voltunk, juhhodályban laktunk, sok volt köztünk a beteg. A béresek közelébe nem is engedtek. Azok fizetést kaptak, lakásuk volt, ennivalójuk.” Illyés biztatja, hogy írja meg, hogy volt ez velük. Meg is írja. 1945-ig, a régi világ végéig, az új világ kezdetéig jutott el az önéletrajzában. A színészi pályájának elbeszélésére már nem hagyott időt neki megviselt szíve és tüdeje.

1934-ben, amikor a 9 éves Szvitek Ádámot elszegődtették kondásnak, megjelent a Kis Újságban egy cikk, miszerint a tápiósápi mezőőrök annak az évnek a februárjában a falu határában feltartóztattak egy Szvitek Ádám nevű fiatalembert /id. Szvitek Ádám akkor volt 28 éves – R.S./, aki a kerékpárján farönköt tolt. A mezőőrök azt vallották, hogy Szvitek megütötte és megkergette őket. A bíróság előtt a vádlott azzal védekezett, hogy ő a fát vette, és a mezőőr támadta meg őt, ő csak önvédelemből ütött. A bíróság 14 napos fogházbüntetést szabott ki. Az erdőből hozott fa nélkül sohasem tudták volna megvenni a községi kant, és a gyerekek első jóllakására sem kerülhetett volna sor. „Én kétlábon járó állatként éltem negyvenöt előtt” – így foglalta össze élete első két évtizedét a színművész. (Népszava, 1988. június 1.)

Ifj. Szvitek Ádám gyerekkorába sok és sokféle munka belefért, azok mellett iskolából kevesebb. A tanító hazazavarta, amikor tanfelügyelő jött, hogy ne hozzon rá szégyent. Hat elemi után szakmát tanult. Pesten a VIII. kerületben, a Bezerédy utcában működő bőripari tanonciskolában tanult bőrdíszművesnek 1938-tól. 1942-ben szabadult fel az iskolai értesítő szerint.

1944-ben Pesten a Thék Endre utcában dolgozott mérgező anyagokkal egy vegyi üzemben. Festéket, szidolt, cipőboxot készítettek. Bekeverte, megkeverte a gyilkos anyagokat, szállt föl a maró gőz, ami elől kifutott a levegőre, kiköhögni, kiköpködni magából a mérget, aztán vissza az üzembe, újabb adag mérget keverni. Talán ennek hatását is őrizte a tüdeje a korai haláláig.

A vegyi üzem környékén egy nyilas tömeggyilkosság szemtanúja lesz, amelyet egy magányos ellenálló lövész zavar meg. A tűzpárbajban az ő élete is veszélyben forog. Ebben az évben zsidót is bújtat a család.

Ifj. Szvitek Ádámnak mindemellett azért a focira is jut ideje. Az MLSZ közlönye szerint 1944. márciusában, pár nappal a német megszállás előtt leigazolja őt és István öccsét a Tápiósülyi Levente Egyesület.

Ekkor már úgy ismerték ifj. Szvitek Ádámot, mint aki jól tud bolondozni, másokat szórakoztatni. Verseket is írt. 1944. május elsejére kultúrszínpadot alakítottak ki a barátaival a megmaradt egyetlen helyi kastélyban, és ott ifj. Szvitek előadta a frontról visszatérőkről, visszavártakról szóló versét. Olyan sikerrel, hogy meg is kellett ismételni.

A társai is biztatták, hogy menjen Pestre bohócnak vagy színésznek. Az újság is írta, hogy parasztfiatalok, munkásfiatalok jelentkezhetnek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Kicsit megkésett, a titkár elküldte, ő azonban addig makacskodott, amíg megjelent Hont Ferenc, a főigazgató, és pótfelvételit tartott a számára: „És evvel kezdetét vette egy másik élet, egy másik világban, ami akkor egy suttyó parasztlegénynek idegen volt, hisz még késsel és villával sem tudtam enni./…/ Bunkó voltam a szemükben, de lángoltam, tüzeltem. Olyan sütésem volt, hogy úgy ítélték meg, ki lehet faragni belőlem valamit.” (Népszava, 1988. június 1.)

Egy falubeli lányismerősével adtak elő kölcsönkért ruhában, csizmában egy népi balladát a felvételin.

Fázott, éhezett, hált, ahol tudott, például a kollégium céljára átadott ablaküveg nélküli épületben a földön, és igyekezett szűkíteni a nagy rést a hat elemi és a főiskola között. Akkor került jobb körülmények közé, amikor 1947 tavaszán megnyílt a Horváth Árpád Népi Kollégium. Éppen ő elnökölt a kollégiumi ülésen, amikor polgári származásuk miatt ki akarták rúgni a Békés-ikreket, Andrást és Italát. Szirtes Ádám mentette meg őket. Egy évtizeddel később a kevesek egyike volt, aki kiállt a pályáról rágalmakkal elüldözött Bara Margit mellett.

Még csak néhány hónapja jár a főiskolára, amikor a Madách Színházban már egy színpadra kerül Mészáros Ágival. Ő a női főszereplő a Ludas Matyiban, Szirtes Ádám pedig suhanc a tömegben. Két évvel később már nyilas suhanc a Vígszínházban, és a Demokrácia recenzense név szerint is dicséri őt: „Gönczől és Szirtes Ádám a két nyilas pártszolgálatost oly élethűen játsszák, hogy hányingert kap tőlük a nézőtér.”

Ekkor már folynak a Talpalatnyi föld előmunkálatai. A „fordulat évében” a kommunista párt reprezentatív művel kívánt a nagyközönség elé lépni. A Szabó Pál regényéből készült filmben Góz Jóska az esküvőről szökteti meg a kényszerházasságba űzött szerelmét, akivel emberfeletti erőfeszítéssel próbálják megteremteni közös életük feltételeit, de Jóska gyilkosságba keveredik. A film vádirat a régi világ ellen. Az ellen, amelynek nyomorúságát kevesen ismerték és értették jobban Szirtes Ádámnál.

Bán Frigyes rendező Gábor Miklóst szemelte ki Góz Jóska szerepére. Hont Ferenc, a film politikai biztosa pedig a főiskolára általa bejuttatott „népi káderhez”, Szirtes Ádámhoz ragaszkodott. Bán vissza is akart lépni a rendezéstől, annyira ragaszkodott volna Gábor Miklóshoz, az akkor már ismert, népszerű színészhez. Ebben az esetben a politikai beavatkozás remekművet eredményezett. Szirtes Ádámnál gózjóskább színész nem létezhetett.

A film és a férfi főszereplő (persze a női is, a Szirteshez hozzáfiatalodott sztár, Mészáros Ági) hatalmas sikert aratott. Három évtizeddel később a már régen félretett Hont Ferenc temetésén műsoron kívül kiállt a sír mellé, és megköszönte neki Góz Jóskát. A magyar néző addig csak a zsánerfilmek műparasztjaival találkozott. Góz Jóska reveláció volt.

Szirtes egy csapásra ismert, „megcsinált” ember lett. „A munka, a szerep úgy sütött, hogy az osztálytársnőim, akik eddig átnéztek rajtam, utána mind körülvettek. Megváltozott a világ. Próbáltam egészségesen viselni, bár egy darabig nem tudtam magamban hova tenni ezt a népszerűséget.” A főszerepért kapott gázsi neki akkor hatalmas pénz volt. Nagy részét elküldte apjának, aki nehezen boldogult újgazdaként a földdel, melynek a műveléséhez alig voltak eszközök. Így akarta kiengesztelni apját, aki haragudott rá, amiért nem ment vissza földet művelni, hanem csepűrágónak állt. Az apja két lovat meg szekeret vett a pénzből. Ezeket aztán hamarosan elvitte a téesz.

Hárman voltak az új világ, a parasztság felemelkedésének szimbolikus megtestesítői a színművészetben: Horváth Teri, Soós Imre és Szirtes Ádám. Mindig rájuk hivatkoztak, őket emlegették, velük demonstrálták, hogy az új világban mindenki előtt megnyílik a tér. Ők hárman húztak is egymáshoz. Horváth Teri Szirtes Ádám legközelebbi barátai közé tartozott mindig.

Soós Imrével is szoros volt a kapcsolatuk. 1952-ben, a legnehezebb időkben egymásnak panaszkodtak a közös albérletükben, hogy otthon nincs mit enni, az emberek egymástól lopják a kenyeret, vetőmagnak való sem maradt. Feljelentették őket, behívatták a két mintakádert a minisztériumba, ott befenyítették és lezavarták őket vidékre. Soós Debrecenbe, Szirtes Miskolcra került.

Szirtes addig a Bányász, majd Honvéd nevet viselő színházban játszott, amelynek nem volt állandó fővárosi játszóhelye. Nagyipari üzemek, bányák kultúrtermeiben és laktanyákban tartották az előadásaikat vidéken, a Honvédség Házában és egy Dohány utcai moziban Pesten.

Így fogalmazta meg Szirtes a különbséget közte és Soós Imre között: „Együtt dolgoztunk, de más utakon jártunk. Hatalmas fantáziája volt.

Én élmények nélkül nem alakítottam. Ha például egy villanyszerelőt kellett játszanom, elbeszélgettem egy villanyszerelővel. Egyszer egy szovjet őrnagy szerepét kaptam, és a szoba falát teleaggattam fényképekkel tisztekről, katonákról.

Imre csak kinevetett. Ő a fantáziájával alkotott.” (Színház, 1970/2.)

Jó néhány párt játszottak el Mészáros Ágival. Két remekmű, a Talpalatnyi föld és a Simon Menyhért születése között például egy sematikus gyarlóságban, a Kis Katalin házasságában.

Sívó Emil rendező írja, hogy Szirtes a Talpalatnyi föld próbafelvételén rögvest „szerelmes lett Mészáros Ágiba. Amikor már hat filmet forgattak együtt, levélben be is vallotta érzelmeit neki. Bár ez a szerelem egyoldalú volt, az elkészült filmekbe Ádám szerelme – mint minden egyéb érzelme – bekerült, és ezért lett Gőz Jóska szerelme olyan igazi magyar szerelem, amilyet hazai filmben azóta sem láttam.” (Vasárnapi Hírek, 1990. júl. 15.) Egy évben fejeződött be az életük. Mészáros Ágit Szirtes Ádám búcsúztatta pár hónappal a saját temetése előtt.

1957-ben szűnt meg az az érdekes helyzet, hogy az ország egyik legismertebb filmszínésze nincs jelen a főváros színházi életében. Ekkor került a Nemzeti Színházba.

Sívó idézett cikkében azt írja róla, hogy „a filmvásznon volt igazán otthon”, de idővel „a színpadon is érett művész lett”. Másnál is volt ilyen „fáziseltolódás”. Törőcsik Marinál például, akivel harcolva a Körhintában éppen olyan hitelesen játszotta el a múltba ragadt parasztmacsót, mint a Talpalatnyi földben a múlt ellen lázadó paraszt hőst.

Sívó tapasztalata szerint „a legnehezebben meggyőzhető színész volt, akivel dolgom akadt pályafutásom során. Vitatkoztunk, egyezség nélkül abbahagytuk, majd pár nap múlva mindent elölről kezdtünk, de végül is mindig megegyeztünk./…/ ő nem csatlakozott sehová sem, így lett nehéz sorsa mindenütt. Szeretett elmélyülten dolgozni, ezért próbált nehezen, tudni akarta mindig, hogy mit miért csinál a színpadon. Akadt rendező, aki rá is szólt: ‘Te csak ne gondolkodj, csináld, amit mondok!’”

Szirtest azonban nem lehetett leszoktatni az intellektuális igényességről, ami teljességgel ellentmondott az ösztönös parasztszínész sztereotípiájának, amely pályája elején hozzá tapadt. 1973-ban távozott a Nemzetiből. A már többször idézett Népszava-interjúban meséli el, miként bántak ott vele. „Mikor Both Béla igazgatótól fizetésemelést kértem, mert nehéz körülmények között éltünk, azt válaszolta, hogy Kínában meg éheznek az emberek. Én ugye csak NB II.-es színésze vagyok? – kérdeztem tőle. – Nem – mondta –, ötödosztályú. Tahónak tartott, hogy velem senki nem tud dolgozni. És amikor sorra kérdeztem azokat, akiket mondott, mindenki azt válaszolta, hogy nincs így. – Mégis mennie kellett? – Marton Endre azt mondta, hogy a szovjet rendező, aki akkor nálunk a Revizort rendezte, látott engem a Szeget szeggel Bunkó szerepében, és ragaszkodik hozzá, hogy én játszom a tűzoltót. Én megkérdeztem a rendezőt, hogy így van-e? Ő azt válaszolta, hogy engem nem ismer, nem is látott, és kiadott a filmezéshez. Marton Endre erre fegyelmit akart adni. Nem vártam meg a fegyelmit, magam jöttem el. Még a budapesti PB-re is behívtak. Katona elvtárs azt mondta, hogy ezt nem lehet megtenni egy szovjet rendezőivel, ebből kultúrbotrány lesz. Nem lett és mentem. Győrbe, majd Pécsre. Sok energiámat vett el a föl-le utazgatás.”

Az 1971-ben nyugdíjba küldött Both Bélát még túlélte a Nemzetiben, Marton Endrét már nem.

A szüleihez is hetente leutazott Tápiósápra, amelyet legnagyobb bántatára és tiltakozása ellenére összevontak Tápiósüllyel Sülysáp néven.

Három év utazgatás után ismét fővárosi színész lett. A Thália Színházban találta meg a helyét. Onnan ment nyugdíjba 1985-ben. Nyugdíjasként azután több helyen játszott.

Színikritikák sora igazolta vissza színészi eredetiségét, kreativitását.

A Bartók Gyermekszínház előadásáról (Szabó Magda: Mondjátok meg Zsófikának) például ezt írja a kritikus: „a többiek… azt játsszák, hogy hol egy írói gondolatot, hol egy olvasmányos cselekményrészt illusztrálnak. Egyedül Szirtes Ádám lép ki ebből a körből: Pongrácz bácsija jelentős színészi alakítás, a figura múltjával és jelenével, egyéni ízekkel, lendülettel, az átalakulás valamennyi külső és belső jelével.” (Színház, 1972/6.)

Éppen a távozása előtt játszott Maróti Lajos: Az utolsó utáni éjszaka című darabjában a Nemzetiben: „Szirtes Ádám pedig az őr szerepében egy egész kis drámát játszik le – szerep híján. Tulajdonképpen tetszik neki a fogoly, de minduntalan ordibálni kezd vele és önmagával, nehogy ő maga is elkárhozzék.” (Hermann István, Színház, 1973/2.)

Játszott Sánta Ferenc Húsz órájában filmen is és Győrött színpadon is, de két különböző szerepet: „Solti Bertalannal egyenlő rangú színészi teljesítményre az együttesben csak a film Kocsis Bénije, Szirtes Ádám képes. Ezúttal Balogh Anti szerepében. Igaz, Szirtes alkata nem egészen felel meg az ábrázolt figurának, ám a szavait fűtő belső tűz, megzabolázott és zabolázatlan indulatainak ereje feledtetik ezt az eltérést. Az Igazgató Jóskával való leszámolás nagyjelenetében magatartása, sértettsége is jelképes erejűvé válik./…/ Hiszi és el is tudja hitetni Balogh Anti igazságát, és még tévedésének is embersége rangjával ad fedezetet.” (Földes Anna, Színház, 1975/7.)

A Thália társulata játszott a Körszínházban a Városligetben nyáron. 1980-ban a Thyl Ulenspiegelt adták: „Az események sűrűjében tévelyegve, feleségét újra meg újra elveszítve, Thyl életéért remegve, sajátját kímélve, lejátszotta az egész színdarabot. Valami sokkal mélyebbet, komolyabb dolgot láttunk: Szirtes Ádám tényleg népi hőssé vált, mindannyiunk szorongása, elveszettsége ott kísértett alakításában.” (György Péter, Színház, 1980/9.)

Békés Pál: Egy kis térzene című darabját 1983-ban adták elő a Tháliában: „A darab lehetőségeit egyetlen alakítás jelzi: Szirtes Ádám süket, a szabályokhoz ragaszkodó, ugyanakkor mélységesen emberi Tűzoltója olyan komplex és kitűnő alakítás, amely például szolgálhatna, hogyan kell gyerekeknek és felnőtteknek játszani.” (Nánay István, Színház, 1983/9.)

Maeterlinck „eljátszhatatlan” művében, A kék madárban „finom érzékkel oldotta meg a szinte lehetetlen feladatot Szirtes Ádám mint halott nagyapó”. (Színház, 1984/5.)

Élete utolsó szerepe Matuzsa volt Tamási Áron darabjában, az Ördögölő Józsiásban 1989 nyarán, a halála előtti hetekben a Gyulai Várszínházban. Ez a darab már nélküle költözött be ősszel a Tháliába. 1989. július 27-én meghalt.

Szirtes Ádám a Holnap lesz fácánban – a párttag és tanácstag Páskándi Géza és Sára Sándor keserű és fergeteges komédiájában – eljátssza a mindenre alkalmatlan, csak a szabad emberek diktatúrába rendezésére alkalmas, de arra aztán nagyon alkalmas kádert. Ez volt filmszínészi pályájának egyik legmagasabb csúcsa.

Ebben az 1974-ben bemutatott filmben a mellékszereplők sokaságában ott volt már 1955-ben született lánya, Szirtes Ágnes is.

Szirtes Ádám színészdinasztiát alapított. Szirtes Ágnest: „– a legtöbb színészgyerekkel ellentétben – édesapja nem óvta a pályától, hanem kezdettől odaszánta. Azért járatták kislányként balettre, művészi tornára, taníttatták zongorázni. Az úszást, evezést viszont az első sportsikerek után nem pártolták, ‘apu tartott attól, hogy lesz valaki színésznő kétméteres vállakkal’. Boldog és büszke volt, amikor a lányát elsőre felvették a főiskolára, és még inkább, amikor már naiva kora legelején saját jogán vált ismertté a színházi világban. Amikor Szirtes Ági először került címlapra valamelyik képes magazinban, Szirtes Ádám a mellére tűzte a képet és… a rádió Pagodájában örömmel mutogatta a szembejövő ismerősöknek: ‘itt az én Kossuth-díjam!’.” (Földes Anna, Criticai Lapok, 2010/11.)

Az állami Kossuth-díjat, amely már évtizedekkel korábban járt volna neki, csak 1988-ban kapta meg.

Idős kora elején halt meg, amikor unokája, Pálmai Anna még óvodába járt. El kellett volna érnie a nyolcvanas éveit, hogy rá is büszke lehessen.