Erdélyi percek

1. Útitársak

Roppant mulatságos dolog Erdélyben utazgatni olyan útitársakkal, akik még nem jártak ott soha.

Az ilyeneknek minden új.

Amit a már többször itt járó szokott dolognak vesz föl, az a kezdő erdélyezőnek csuda dolog.

Például az út.

Hogy milyen az, milyen jó gödrös, mennyire nem dívik ráfesteni semmiféle csíkot.

Első tapasztalásra bizony hökkentők a helyi közlekedési szokások is, amelynek lényege a másikba vetett föltétlen és teljes bizalom. Errefelé például habozás nélkül előznek, bízva abban, hogy az, aki szembejön, lassít majd, vagy ha kell, megáll.

A biciklisek hárman mennek egymás mellett, mert úgy jobban lehet beszélgetni, a gyalogos pedig lelép a járdáról minden körbebámészkodás nélkül, ha átellenben akad valami dolga. Ha pedig ismerőssel fut össze átkeltében, akkor szíves-örömest leáll diskurálni kicsinyt az országút közepén, hisz jól tudja: így is tízezer ember közül, ha egyet elütnek.

Mulatságos nézni, amint az új ember nem hisz a szemének.

(Tulajdonképpen az utazásban az útitársak a legmulatságosabbak — ejtünk is róluk majd még később némi szót.)

2. A határ

Amit viszont nem tud az új hogy mily nagy dolog az államhatáron gond nélkül átkelni. Nincs félnapos araszolás, vegzálás, alázás, visszazavarás.

Nem szorul gyomor.

Ha pedig nagyon nem szorul, akkor van már toalett is. Igaz, se víz, se papír odabenn, de legalább már fizetni kell.

3. Piac

Szép dolog már az erdélyi piac is.

Az új utas nem tudhatja, hogy nem volt mindig az.

Nem baj, kár is magyarázni.

Most már ő — amilyen hülye — természetesnek veszi azt, ami persze az.

Hogy ilyenkor a sötétzöld uborka, a jó öklömnyi paradicsom, a sötétsárga paprika ellepi a pultokat, és azon túl is van szinte minden: karfiol, padlizsán, káposzta, retek, krumpli négyfajta is.

Látványos része a piacnak a tejesplacc: túróhegyek, malomkeréknyi sajtok mellett fura képződmény: az író, műanyag palackban zavaros folyadék: a csorba savanyítására szolgáló savó, de van fenyőfakéregbe pácolt juhtúró, különleges, barna héjú füstölt sajt.

És — istennek hála — itt a gomba is, hosszú pultokon hatalmas halmokban áll a fehér erdei csiperke, a kéttenyérnyi őzláb, a levesnek, pörköltnek elsőrangú vöröses rókagomba, és minden erdőknek varázslatos kincse, az itt különösen gusztusosra fejlődő, kemény, friss, semmihez nem fogható illatú tinórú.

4. Kolozsvári lakban

Keresem az Ellenzék egykori szerkesztőségét. Elvétem a házszámot, szomszédos ház udvarára téblábolok.

Ötven méterre vagyok a főtértől.

Később olvasom majd: a ház középkori eredetű, egykor a báró Jósika családé volt, majd a módos Vikol kereskedők tulajdonába került.

A kert barátságos, teli zölddel.

A földszinten most legalább hat lakásnak ajtaja.

A kapu utáni első kitárva. A küszöbön egy hokedlin apró, idős hölgy kuporog és olvas. Szóba elegyedünk. Könyvelő volt, ura főkönyvelő, tíz éve meghalt. Hatszázezer lej a nyugdíj, épp, hogy valamit enni elég.

Két perc múlva betessékel a lakásba.

Szoba, konyha. Két lyuk. De boltíves mindkettő. Se fürdő, sem más mellékhelyiség nincsen odabenn.

Az ágyon, stelázsin kívül mindkét helyiségben öt-öt polcnyi könyv.

— Ez az egyetlen örömöm — mondja a néni — az olvasás. Minden rossz, nagyon rossz minden. Csak a könyvek, azok maradtak jók, a könyvek.

Fölszaladok a szállodába könyvért.

Mire visszaérek, ott ül a küszöbön megint.

Mellette hatalmas pincelejárat. Azt mondja a hölgy, ki lehetett jutni azon Kolozsmonostorig. De már beomlott az alagút. Már nem lehel menekülni sehova.

5. Esztena

A sajtvásárhoz bot kell mindenekelőtt.

Jó erős husáng a marokba. Azzal indulunk a hegynek neki. Az esztena minden évben másutt van, keresni kell, ha még nem jártunk odafönn ez évben.

De hamar észrevesszük, ha közel kerülünk.

Borjú nagyságú kutyaszerűsegek csaholása int.

Bizony néha hegyi motollaként kell a cél felé haladni, jobbra-balra sűrűn kelepelve a bottal, mint valami hajdúláncos, aki berúgott nagyon.

Persze, ha a gazda megunja a dolgot vagy úgy hozza kedve, akkor — ahogy a nagykönyvben írva van füttyent, nem is füttyent, csak éppen int fejével és a kutyák azonnal visszahúzódnak épp oda, mely hely alighanem a biccentésben szinten kódolva volt.

Az esztena két házikóból áll. Egyik szolgál a juhászcsaládnak, másik a sajtnak. A második a nagyobb.

— Ez nem a Ritz — lihegi itt a turista.

Egyébiránt a nagyfiú egy kívülről a bodega oldalára tapasztott, jó sok bőrrel, cihával kibélelt ládafészekben alszik, vigyázni kell, tavaly is elragadott két bárányt a medve, a farkas pedig mindennapos vendég errefelé.

A sajtház patinája inkább tölti el az ember szívét örömmel: odabenn hosszú fenyőfapolcokon sorakoznak a hatalmas fehér karikák, középen valami csudás, ódon faalkalmatosságból csepeg kifelé a savó, a zugban levő szabadtűzön pedig az ordát főzik éppen.

Házigazdánknak, kalauzunknak három juha van itt, abból vagy azért, vagy nem tudom miért, de neki évi huszonnyolc kiló sajt jár. Mi abból kapunk egy hétkilós gurigát.

Egy darabig eszegeti az ember azt csak úgy, paradicsommal, paprikával, hagymával, uborkával, aztán, amikor kezd lassabbodni a juhsajt fogyása, akkor össze kell törni a sajtot és juhtúróvá kell transzformálni: elsőrangú körözött és még jobb sztrapacska lesz belőle.

6. Bárányfejleves

A nyersanyag első megközelítésre szokatlan. Csupasz, véres, csontos tojásdad vicsorító golyóbis, pinponglabdányi, hatalmas, üveges szemekkel.

Hagymát kell sütni alá, azon kell megpirítani kicsinyt, majd felönteni, még esetleg valami bárányhús-potyadékot mellévetni és sóval, borssal, tárkonnyal főzni két-három órát. Aztán lehet bezöldségelni és egy óra múlva jó sűrű tejfellel elkevert tojássárgájával habarni. Sok friss, zöld tárkony levéllel meghintjük a végén, és egy fél citromot belenyomunk. Öröm nézni aztán, amint a jobb érzésűek szétfeszítik a koponyát és kenyérre kenik az omlós velőt.

7. Segesvár

Aki még nem látta, az nagyot hökken itt.

Nem a csatahelyen, hanem odafenn a városban, amely még itt is párját ritkítja, ahol a szegénységből fakadón nagyon sok szépség megmaradt.

Mint ez a teljesen ép, soha újjá nem épített — mert soha le sem rombolt — középkori, de legföljebb XVII. századi szász városka.

Minden megmaradt itt.

A szász házak, a szász falak, a szász erődtemplomok, megvannak a szász utcácskák, a szász terek, a szász boltívek, a szász templomok, a szász orgonák, a szász oltárok, a szász úrasztalok, megmaradt a szász lépcső a hegyi iskolához, ami szintén megmaradt, akárcsak a szász városfal, az összes szász kapu, a szász lég, a szász ég, a szász hold, a nap.

Minden megmaradt itt.

Egyetlen egy van, ami nem maradi egyetlen egy sem.

Szász.

8. Koldusország

Jó-jó, ez is, a mienk is az. Nem hiszem, hogy Budapest valaha volt ennyire a koldusok városa példának okáért, mint manapság.

De itt mások a nagyságrendek. Ha csak egy pillanatra is megállsz, legyél autóval, busszal vagy gyalog, időzz épp városon, falun, erdőn vagy mezőn, ha csak egy pillanatra is megtorpansz, abban a minutában lerohannak lába eltört bicebócák, félszeműek, piszkosak, hunyorgók, szoptatós — mit szoptatós, szoptató! — anyák és kéregetnek, sírnak, rínak, markot, kezet, öklöt, csecset orr alá dugnak, hálálkodnak, imádkoznak, rimánkodnak, átkozódnak, amíg csak nem adsz, vagy nem leszel kegyetlen bunkó barom.

Az leszel.