Katonák

Most volt száz éve — egészen pontosan: 1898. november 19-én —, hogy a Vígszínház bemutatta Thury Zoltán Katonák című darabját.

Ez volt Thury életében az, amire mindig vágyott, és ami elkerülte addig, és azután is: a Siker. Furcsa dolog a siker, ugyebár. A szerző a dédapám volt, apai nagyanyám édesapja.

Most, hogy száz év múltán ezeket írom, velem szemben a falon ott lóg a premier fakultan is impozáns, harminccentis betűkkel vöröslő plakátja. Mögöttem a polcon szépen bedossziézva sorakoznak a kiollózott kritikák tucatjai, két vaskos boríték őrzi a gratuláló levelek, táviratok százait, egy barnás cipődobozban fölleltem a darab olasz és német fordítását is.

Óriási siker volt a Katonák. Akkor.

Ma meg én tudok erről egyedül e föld kerekén. Ennyit a sikerről.

De egy kicsit többet a Katonákról.

A darabot dédpapa Münchenben kezdte írni. A húszéves Thury a színészi pályáról lemondva hírlapírónak állt. 1891 és 1893 között a különféle erdélyi, szegedi, pécsi s végül pesti lapok munkatársa volt.

1893 nyarán már mint a Vészi József szerkesztette Pesti Napló újságírója — az újságírók nyugdíjpénztárától kikérelmezett 100 forinttal a zsebében — utazott ki Münchenbe, hogy megtanuljon végre németül. Itt több mint két évet ücsörgött a Türkner Strassén lévő Lohengrin Kávéházban a tengerihántásáról akkor már elhíresült müncheni iskolamester, Hollósy Simon társaságában, akitől sok mindent tanult, csak éppen németet nem.

Viszont elkezdte írni — korán elhalt honvédszázados édesapját véve modell gyanánt — a Katonákat.

Thury 1895 tavaszán tér vissza, és a Pesti Hírlapnál, majd az abból kivált Budapesti Hírlapnál végzett újságírói robot mellett 1897 őszére elkészült a darabbal.

A Nemzeti Színházhoz vitte, ahol természetesen elutasításban részesült. Direktor Festetics Andor levele itt van mögöttem bedobozolva: „Már bocsánatot kérek, úgy csúfolódni nem lehet a katonával…”

Thury ezután a két évvel elébb megnyílt Vígszínházat kereste föl, amely hosszas viták után, végül 1898 őszén próbálni kezdte a darabot.     .

A Katonák-nak a hercehurcák miatt már akkor híre volt.

Még parlamenti interpelláció is foglalkozott vele.

Nehéz szétválasztani, hogy az akkor kényes mondanivaló — a szegény származású katonatiszt életének kilátástalansága — és a darab művészi erényei milyen arányban voltak okai a sikernek, de talán nemcsak a dédunokai elfogultság mondatja velem, hogy a Katonák jól fölépített, sűrű, súlyos darab.

Meséjét legtöményebben egyik, akkor épp Debrecenben állomásozó kritikusa foglalta össze, akivel később Nagyváradon személyesen is megismerkedhetett.

„Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetört a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát s öngyilkosságba kergeti önmagát.”

Vidám darab a Katonák tehát, szerzőjének könnyed életfölfogása, féktelen optimizmusa hűen sugárzik vissza belőle.

De hát dédpapa ilyennek látta a világot, a dédpapa ilyen volt. Egyik legszebb novellájában annak leírását adja, amint egy ember a zajló folyóba szépen belegyalogol. Az írásnak ez a címe. Az ember, aki hazaballagott. Dédpapa nagy tehetséggel, mélységes együttérzéssel írt emberi bánatról, magányról, nyomorról, kegyetlenségről, ölesről, halálról — és csak ezekről.

De hát, tessék mondani, mi másról szólt ez a század?

A Vígszínház a Katonákat — Fenyvessy Emil, Hettyei Aranka, Hegedűs, Balassa, Beregi, Góth és Kalmár Piroska szereplésével — mindösszesen ötször adta, s bár kitűzve volt még, hirtelen levették és helyette Blumetháal-Kadelburg Mozgó fényképek című darabja ment, ami, ha jól tudom, arról nevezetes, hogy ebben vetítettek Magyarországon először mozit — a szót persze csak később találta ki Heltai Jenő.

A Katonák viszont végigmasírozott az egész országon, ami akkor nem volt éppen kicsiny. 1898. december 10-én műsorra tűzte a szatmári színház, december 15-én a temesvári — Krecsányi István jutalomjátékaként —, az „erős részek” kihagyásával. Két nappal később került sor a szabadkai bemutatóra, 1899. január 6. után pedig a debreceni gyalogezred parancsnokán, Melczer ezredesen volt a sor, hogy a többi premier helyszínén állomásozó helyőrségek parancsnokaihoz hasonlóan ő is eltiltsa a tisztikart a színház látogatásától.

Kritikát — melyből fentebb is idéztünk — a darabról és a debreceni előadásról a Debreceni Hírlap január 7-i számába egy akkor két hónapja ott szolgáló A – y E – e szignót használó fiatal hírlapíró írt, akinek versei is megjelentek hébe-korba.

A múlt század utolsó évében előadták még a darabot Szegeden, és végül 1900. november 25-én Nagyvárad zárta a sort.

A váradi premierre a szerző nem érkezett le, csak a második előadást tisztelte meg személyes jelenlétével. Az állomásra ugyanaz az újságíró ment ki elé, aki a debreceni kritikát írta volt — ugyanis közben a „zsíros városból” a „pakfon városba” helyezte át székhelyét.

A Katonák követte Adyt.

A második előadást — Könyves Jenő és E. Kovács Mariska főszerepeit egyébként — nagy siker, majd még nagyobb bankett követte. Aztán az akkor huszonkét éves hírlapíró — aki a második szünetben természetesen már megírta és elküldte a kritikát, hogy az a másnap reggeli Szabadságban megjelenhessen — elragadta a nálánál hét évvel idősebb szerzőt, aki el volt ragadtatva az elementáris hatású ifjú kollegától amúgy is.

Nyilván a premier előtt két hónappal elébb megnyílt színház tőszomszédságában lévő Bodegában kezdtek, ahol térdén cselló módra tartván hegedűjét Vak Gyula muzsikált. Aztán folytatták a lebontott Magyar Király helyén azokban a napokban megnyílt Royalba, az első fényes Bemer téri kávéházban, onnan nyilván átrándultak a pár száz lépésnyire lévő Rimanócziba, majd átkelve a Körösön a Szabadság szerkesztőségének házában lévő Fekete Sas következett, majd a közeli Széchenyi, aztán a Kék Macska, aztán a Szent László téren vissza a túlpartra, Váradolasziba, ahol alélt vendégét, a tökéletes kocsmahelyrajz-ismerettel bíró költő alighanem a Kis Pipába vitte, a Pokol utcába, amely az ő nevét viseli ma.

A vívás itt már alighanem szó szerint értendő, mert a pesti szerző csak szerette a bort, de bírni nemigen bírta, nem volt baj az, mert a másik még jól tartotta magát, bár büszke magyar habitusával nem fért össze, hogy életében akár csak egyetlen egy futólépést tegyen, de a sok korcsmába járástól edzett szervezete bírta magát még, csak fél év múlva ismerkedik majd Rienzi Mariskával, aki megajándékozza őt a végzetes bajjal, mint ahogy szerzőnek is van még öt éve addig, míg egyszer csak elkezdi sugárban hányi a vért, még erősek, vidámak és sokra, nagyon sokra vágyók voltak azon a hűvös novemberi éj szakán, amikor mentek, botorkáltak egymásba karolva kocsmáról kocsmára a Körösből kikapart kutyafej kövekkel kirakott utcákon hajnalig, mint két messzire szakadt és végre egymásra lelt testvér, két vidékről a városba szakadt makacs kálvinista, akik egy anyagból voltak gyúrva, ereikben egyazon borral sűrített Erdély-széli vér forrt, egyazon mód voltak büszkék mindketten — a Diósadi és a Újfalussy-ürkössy — predikátumaikra, egyként irigyelték titkon és akarták nagyon legyőzni, előzni, leírni magabiztos zsidó kollegáikat, barátaikat, akiknek minden olyan könnyeden ment, mindketten kitörni vágytak, valami nagyot tenni, szépet írni, nagy költeményt, nagy-nagy regényt…

Hajnalig támolygott azon a kilencvennyolc év előtti éjjelen a magyar irodalom két katonája, akiről még nem lehetett persze tudni, hogy az egyikből nemsokára vezérlő fejedelem lesz, a másik pedig megmarad — becsületes, vitéz, halálig hű, de mégiscsak közlegénynek.

A költő-hírlapíró alighanem elvitte még az író-hírlapírót egy Körös-parti kis házba is, amelynek ajtaja felett egész éjjel hívogatón pislákolt a fény — de ez már maradjon az ő titkuk végérvényesen.

A Katonákat egyébiránt tudtommal — az elmúlt száz évben négyszer vették elő: 1956-ban Miskolcon mutatták be, 1967-ben a pécsi Nemzetiben rendezte meg Babarczy László Bánffy Györggyel és Ronyecz Máriával, 1979-ben tévéfilm készült belőle, végül pedig tavaly, 1997-ben a győri padlásszínház játszotta el Honti György rendezésében igen derekasan.