Jégborda

— Hát akkor a két ünnep között elmegyünk síelni együtt — mondta Jász Jenőné, született Kő Magda tavaly decemberének legelején. — Már megbeszéltük Terivel.

— Jó mondta Jász Jenő, és izzadni kezdett a háta.

Jász Jenő, mivel nem szerette, ha a háta izzad, igyekezett úgy élni, hogy ne izzadjon. De hát úgy élni bajos.

Teri az előző felesége volt, Magda a mostani.

Terivel tizenöt évet élt Jász, Magdával ötöt.

Terivel — hiába akarták nagyon — nem lett gyermekük sehogy sem. Pedig amúgy igazán rendesen éltek, szerették egymást nagyon, anyagiakban sem szűkölködtek, a nyolcvanas évek derekától kinn éltek New Yorkban, Jász Jenő adótanácsadó volt, angolul anyanyelvi szinten beszélt, s mivel akkor még Magyarországon nemigen volt adó, hát persze, hogy Amerikában próbált és lelt is szerencsét, az asszony viszont orosz szakos lévén szintén megtalálta a helyét odakinn, egyetemen tanított, keresett szépen ő is.

Nyaranta hazajártak, két hónapot töltöttek Teréz szüleinek füredi házában, és jöttek telente is, ilyenkor elmentek Szlovákiába, mert Teréz mindenekfelett szeretett síelni. Jásznak a síelés nem volt kenyere, neki az volt az álláspontja, hogy ha a jóisten azt akarta volna, hogy az ember sízzen, akkor teremtett volna neki sítalpat. De lábat teremtett és autót. Jász pedig nem szerette megerőszakolni a természetet. De Terézt szerette, elkísérte hát a síelésre őt, bávatagon totyogott a sípályák tövében, félcipőben, ott vásárolt mackóban — úgynevezett teplakiban — támasztotta a büfé pultját, borovicskát iddogált, sört, teát és forró káposztalevest, szórakozottan, idegenül, de mégiscsak megbocsátón nézgelődött, és alapvetően úgy érezte magát a sok csillogó, tarkabarka, zizegő ruhás, kipirult, életerős síelő között, mint egy pajeszos, cidáklis zsidó, aki véletlenül belekeveredett a nagypénteki körmenetbe.

Jól elvoltak tehát — Jász Jenő és neje.

Csak gyerekük nem bírt lenni sehogy sem.

Közben idehaza nekilódult a rendszerváltás, bevezették az adózást mindenekelőtt, Jász Jenő megunta Amerikát, hazajött, és most már megtalálta helyét, dolgát és pénzét itthon is.

Az asszony viszont egyelőre kinn maradt — az ő professziójával jobban lehetett boldogulni már odakinn.

Mit történhet egy férfival Budapesten, ha asszonyát odahagyja túl a tengeren?

Előbb-utóbb csak másikra lel.

Ez történt Jásszal pontosan.

Szép is volt, okos is volt Magda is. Ráadásul szintén tanított, angolt, franciát. Persze ma már nincsenek távolságok, ott van a telefon is, ami a legváratlanabb pillanatokban kezd cseregni, Jásznak mind gyakrabban izzadt a háta, ráadásul Teréz nyárra hazajött ugye, akkor föl kellett függeszteni Magdát, aki megértőn alkalmazkodott, csak azt kérte, hogy hetente egyszer találkozzanak valahogy, és néha beszéljenek telefonon, szegény Jásznak nem is állt másból a nyara csak szervezésből, konspirálásból, színjátszástól és szakadatlan hátizzadásból.

Eltelt a nyár végre, Teréz visszautazott Amerikába, Jász pedig, aki nem volt már gyerek, úgy döntött, hogy nem csinálja ezt tovább. Nem volt már gyerek Jász, de gyereket szeretett volna erősen. Magda fiatal volt, kedves, okos, szép, látnivalón ideális anya.

Jász Jenő azon a télen elutazott Amerikába — gyakran kellett egyébként is utazgatnia —, és elmondott mindent feleségének. Sírtak egy sort, aztán megbeszélték a válás technikai részleteit, megegyeztek a gazdasági kondíciókban, majd Jenő férfiasan, illőn elbúcsúzott volt asszonyától és visszatért Magdához Budapestre.

Három hónap múlva levelet kapott Teréztől, amelyben az asszony közölte, hogy harmadik hónapban van. Magda akkor már a negyedikben volt.

— Gondoltam, hogy így lesz — bólintott magában Jász Jenő, és tette a dolgát: mindenekelőtt hatványozott erőfeszítéssel adta a tanácsot, sejtette ugyanis, hogy a helyzetnek számottevő anyagi konzekvenciái lesznek, s e sejtésében később nem is csalatkozott, de hát győzte tanáccsal, futotta a két asszonyra, gyerekre, Teréztől elvált, Magdát elvette egyébként, és jói éltek, sőt boldogan hármasban, majd két év teltével négyesben, még akkor is, amikor pár év múlva Teréz hazatelepedett, ráadásul már két gyerekkel, hogy a másik kitől volt való, az pontosan nem derült ki soha, de Jász Jenőt nem is érdekelte túlságosan ez, helyes gyerek volt ez is, és egy fillérrel sem került kevesebbe, mint egy saját.

Terézéknek persze vett egy szép lakást, rendes apanázst is folyósított, vasárnap délutánonként látogatta őket — de kettészakadni nem akart.

Szilárdan eltökélte Jász, hogy rendet tart életében, nem bírt volna dolgozni máskülönben, szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy neki egy családja van, a Magda és a két fiú, akiket mindennél jobban szeretett, nem mintha a lányokat — mert Tetéznek két lánya volt nem szerette volna, szerette azokat is, de igyekezett titokban annyira azért nem szeretni, mert nem akart megőrülni idejekorán.

Szóval amennyire csak lehetett, igyekezett „belőni” a dolgokat, rendet tartani, elkülöníteni, szabályozni, balanszírozni.

Rendben is ment minden egy ideig, de aztán valami olyan dolog történt, amire Jász Jenő nem számított.

Úgy kezdődött, hogy Jász tavaly nyáron tanácsadó tanácskozásra utazott megint. A repülőtérre valami szervezési pongyolaság folyományaként, no meg mert a gyerekek mind imádták a repülőt, Ferihegyen búcsúzkodni mindkét család fölvonult.

Nagy baj persze nem történt, csak Jász hátát verte ki kicsinyt a víz megint.

Odakinn csak harmadik napon tudott telefonozni, Magda mobilját tárcsázta legelőbb.

— De jó, hegy most telefonálsz, itt vagyunk Füreden valamennyien.

— Ki az a valamennyien?

— Hát mi a Terivel meg a gyerekek.

Jász Jenő hátát először verte ki úgy a víz, hogy nem volt nő a közelben. Kiderült, hogy a két asszony leült kávézni még Ferihegyen, eldiskuráltak, a gyerekek is megkedvelték egymást azonnal, másnap indultak Teriék Füredre, hát mondta Magdának, nézzen le nyugodtan a gyerekekkel, úgy sincs most itt a Jenő, és Magda le is ment, és lenn is maradt, mert remekül kijöttek Terézzel, a gyerekek meg egyenesen rajongtak egymásért.

Mire visszatért Jász Amerikából, életének nagy nehezen kidolgozott rendjét romokban heverve találta. A két asszony a legjobb barátnője lett egymásnak, naponta kétszer telefonoztak, sülve-főve együtt voltak, ügyeltek egymás gyerekeire, vasárnaponként együtt ebédeztek, összehozták a még élő anyósokat, apósokat, nagypapákat, nagymamákat, süteményrecepteket, szabásmintákat cseréltek, és ilyeneket beszélgettek példának okáért:

— Te Teri, a te idődben is ennyit ivott ez a Jenő?

— Ennyit nem. De hát nem kell hagyni. Én minden estére vettem neki három üveg sört, és kész. Bőven elég az neki.

Mit tehetett szegény Jász. Hallgatott, izzadt és rengeteget dolgozott.

De erre nem számított végképp. Hogy síelni kell megint. Kiderült, hogy Magda sokat síelt gyermekkorában.

Jász félmillió forintért megvette gyorsan a legszükségesebbeket, és péntek hajnalban indultak két kocsival a Magas-Tátra kéklő hegyei felé. Egy csinos faházat vettek ki, elfértek bőven abban, a lenti szobában aludt egymás mellett a két asszony — tapintatos volt mindenki nagyon —, fönn együtt a négy gyerek, mellettük egy keskeny pótágyon Jász Jenő.

Másnap kora reggel Jász nem mert kávét kérni, mert nem tudta, kitől kérjen. Meg attól is félt, hogy kettőt kap véletlenül. Nem kért tehát kávét, ab ovo. Kijelentette, mielőtt bárki kérdezte volna, hogy ő nem kér, mert az őt hajtja. Kávétlanul indullak a sípályák felé.

Hosszas tárgyalások, készülések, megbeszélések — ki kire vigyáz, amíg siklik a másik stb. fölszerszámozások, mindenféle jegy- és bérletváltások után a két asszony végre beállt a lanovkára várók tarka sorába. Jász megvárta, amíg beülnek, előre a két nagyobbik gyerek, utána Teréz Magda kisebbik, majd Magda Teréz kisebbik gyerekével, s nézett utánuk, amíg csak apró pontokká nem váltak odafenn.

Ekkor a tanácsadó sóhajtott, megvakarta hátát, amely viszketett a sok izzadságtól, és elindult a büfék felé. Hatalmas volt a hó, de persze ezen környéken letaposta, lecsuszmákolta már rengeteg nép. Jász óvatosan araszolt a síkos úton a tömegben. A legrokonszenvesebb büfé előtt megállt. Abban a pillanatban a büfé felé vezető, a hótorlaszok között kitaposott ösvényen valaki egy hatalmasat esett. Másvalaki odaugrott és fölsegítette a szerencsétlent. Mire az nagyjából rendbe hozta magát, addig egy újabb vendég érkezett, lépett, és már zúgott is hanyatt. Jász jobban odafigyelt, és konstatálta, hogy a büfé felé vezető amúgy is síkos, jeges úton egy jó méter széles, tükörsimára koptatott jégdudor van, afféle jégküszöb, amelyet mind átugrani, mind megkerülni bajos volt. Közben még hárman estek el. Jász rájött, hogy ezen a jégbordán kivétel nélkül mindenki elesik, aki rálép.

Óvatosan, szinte csoszogva indult el. Kapaszkodó nem volt, csak a jégküszöb után egy fél méterrel a büfé korlátja. Odáig kellett elérni. Lassan lépett a jégdombocska szélére, megvetette jobb lábát, előrecsúsztatta a balt, azt támasztotta meg, küldte tovább a jobbat, s így elért a dombocska tetejéig.

Már nyújtotta kezét a korlát felé, amikor mindkét talpa villanás alatt egyszerre szállt ki alóla, és ő irtózatos erővel csapódott izzadt hátával a jégre.

Tíz perccel később a legkisebbik Jász gyerek rikoltva mutatott le a tetőről az alant nyüzsgő apró pontok ezrei felé:

— Ninó-ninó!

— Ninó-ninó-ninó! — kiáltozták utána a többiek, és csengő kacajuk csilingelve szállt a csillogó csúcs felé.