Éji fa

Ötéves voltam, amikor szüléink szobájában felrobbant a cserépkályha, és szép finom, hajszálvékony koromréteg lepett be egyenletesen szőnyeget, padlót, bútorokat, vagy háromezer könyvet és két zongorát.

Még azon a nyáron a pincébe gázkazán került, és nekem azóta nem volt dolgom avval, amivel annyit kínlódtak ők és nagyszüleim, dédszüleim és egyéb őseim mindig, a fával.

Most van.

Most fázom.

Pár hétre lehúzódtam falusi lakomba, s kinn igen hideg lévén az idő, bizony, ha magam vagyok, akkor is legalább három cserépkályhát fűtök, de néha négyet is. Fázom, hogy ne fázzak.

Pesten a kutya tagolja napomat, falun a fa.

Hajnali háromkor, fél négykor ébredek először, ilyenkor spekulálok kicsinyt, milyenek is voltak az éji fáim, kitartanak, kitarthatnak-e még, s mivel általában a szorongás erősebb bennem a fába vetett bizalomnál, fölkelek, és legalább egy, de inkább két kályhát megnézek, a harmadikat nemigen, arról tudom, hogy már úgyis kialudt, de a másik kettőben parázs mindig van bőségesen ilyenkor, sőt előadódik, hogy rá sem tudom tenni még az odakészített aléji fát, csak a féléjit, olyan szépen ég még a tűz.

Megnyugodva visszafekszem, alszom tovább, mint a tej, aztán hét-fél nyolc körül fölkelek másodszor is, és aznapra utoljára.

Helyből ugrom a kályha elé, amely ide tartozik, itt volt a házban, csak egy szobával odébb, jó kályha, fehér és egy nap alatt befűti az igen tágas, háromablakos egykori tisztaszobát, leguggolok tehát és megkurkászom alaposan a parazsat, hogy csak a nagyobb, izzó darabkák maradjanak a rostélyon, aztán kiszemezgetek a ládából vékonyabb ágakat, lehet közte pár vastagabb is, megrakom a kályhát színültig, becsukom a nagyajtót, kinyitom alul a kicsit, és már hallom is, amint vuuuummmm, belobban, botorkálok aztán kifelé két hideg, no, nem olyan nagyon hideg, mindenesetre hidegebb szobán keresztül a konyha-ebédlő-nappali helyiség felé, megismétlem az előbbi műveletet a Keleti Károly utcából ideszármazott cserepekből építtetett tömzsi ló alakú, csodálatos kályha-sparhelttel kapcsolatosan is, aztán a platóira fölteszem melegedni a már este lefőzött kávét, mellé helyezek egy kanna teavizet is, aztán a középső szoba kialudt kályhájába — falusi ház padlásáról lett véve kétezerért, gyönyörű, türkizkék, tetején hatalmas miacsodadísszel — átóvatoskodom a konyhai kályhából két lapát jó parazsat, rádobok fát, és már duruzsol ez is — egy hete nem volt szükségem gyufára —, aztán már gyorsan beindítom a negyedik samottos vaskályhát is, aztán nadrágra, mellényre kapok, és indulok, az udvar túloldalán, jó hátul lévő fáskamrába fáért.

Ezen túl kell esni gyorsan és mindenekelőtt, hogy aztán egész nap ne legyen vele gond.

Három kosaram van és viszem a hamusvedret is, amelyet — miután a kert végibe öntöttem tartalmát — szintén befogok, abba és egy ócska bevásárlókosárba az apraját válogatom, a két nagyobb kosárba a vastagját, a rövidebb kosárba a rövidebb vastagot, az megy a szobai kályhába, a hosszabb kosárba pedig a hosszabb vastagot, ami a konyhai hatalmas tűzterű alkalmatosságba jó, közben persze a stószban ráakadok egy-egy oly vastag fára, amely semelyik kályhaajtón be nem fér, azt kihajigálom a tönk mellé, s miután összegyűlt kettő-három, szépen elhasogatom, aztán behordom a fát, gondosan szortírozva, válogatva telirakom vele a kályhák mellett lévő ládákat púposan, hogy ne kelljen aznap már foglalkozni vele, majd újra hátramegyek a fáskamrába, telirakom újra a kosarakat, és szépen felsorakoztatom azokat a gangra, egy nagy kosár mellé, amely mindig színültig teli van fával, ab ovo, hogy ha valamilyen okból kifolyólag nem tudnék hátramenni fáért, akkor is legyen fa.

Most például hirtelen hatalmas hó támadt, nem is tudtam hátramenni, áldottam is eszemet, igaz, nem sokáig, mert ösvényt lapátoltam hátrafelé a hóba, mert idegesített, hogy nincs kéznél elég fa, hogy fogytán a vésztartalék, egy kis hó még nem akkora vész, hogy hozzányúljunk a tartalékhoz.

Aztán indulok az éji fákért. Főéjiért, aléjiért és féléjiért.

Ezeket kiválogatni már komoly odafigyelést igénylő dolog.

Az éji fa olyan rönk, szaknyelven kugli, amelyet közvetlenül az ágyba való bemászás előtt helyezünk el a kályhába, és amely arra hivatott, hogy lehetőleg reggelig melegen tartsa a szobát, reggelig égjen, izzón, parazsoljon.

Az éji fának a lehető legnagyobbnak kell tehát lennie, pont akkorának, hogy még beférjen a kályha tűzterének nyílásán, és mivel ez a nyílás mindhárom, illetve mind a négy kályhánál más és más méretű, érthető, hogy nem kis munka a válogatás.

Az éji fa hajnali párja az aléji fa, ez lehet kisebb valamivel, ezt kell rátenni a hajnali ébredéskor az éjifa izzó hamvára.

A féléji lehet hasított fa is, de azért ennek is méretesnek kell lennie, erre akkor van szükség, ha nem fér még a kályhába az aléji fa.

Összességében tehát tíz-tizenkettő éji fát kell kimazsoláznom minden reggel. Tíz-tizenöt perc alatt el is készülök vele.

Behordom akkor egy-két fordulással az éji fákat.

Kályhánként mindhárom éjifa-fajból értelemszerűen egyet-egyet, összesen tehát hármat külön, a láda mellé állítgatok, nehogy elkeveredjenek a többivel, hisz az éji fákra csak éjfél, illetve hajnali négy-öt körül lesz szükség.

Mire mindezzel végeztem, akkorra persze már kezdenek a kályhák leégni, úgyhogy gyorsan rakok rájuk, persze nem a benn felstószoltból, hanem a folyosón elhelyezettből, hogy a benti ne fogyjon, hogy minél kevesebb dolog legyen aztán a fával, de mivel így egy kosár máris kiürült, sőt esetleg kettő is, gyorsan hátraszaladok megtölteni azt, illetve azokat, aztán már alig van gondom a fával, csak negyedóránként végignézegetem a kályhákat, hogy hogy égnek, aztán ahogy helyesnek ítélem, akként cselekedek, ha kell, kinyitom kicsinyt az ajtó résit, ha kell, becsukom, ha kell, apró fát vetek rá, hogy fölmelegedjen, ha kell, vastagabbat, hogy a már elért meleget tartsa, sötétedés után már hátra nem megyek, lassan el is fogy a gangon felhalmozott fa, ilyenkor kezdek átcsoportosítani, rájövök, hogy amelyik fát a konyhába szántam, az tulajdonképpen hasznosabban szolgál majd a középső szobában, ahonnan viszont áthordok pár hasábot a belső szobába, ahol azonban a vékonyát találom fölösen soknak, így azokat viszem a konyhába ki.

Közben egy-egy éji fát lefokozok aléji fává, egy-egy aléji fa pedig besorol a faközlegények közé, és tűzbe vétetik.

Ilyenkor az istállóban gondosan már napokkal előbb fölhalmozott titkos éji fa vésztartalékból pótolom a hiányt. (Persze a tartalékot másnap reggel azonnal pótolni kell.)

Lényeg az, hogy ne legyen gond a fával.

Tíz óra után már erősen meggondolom, hogy rakjak-e még a tűzre, mert ha nem égne már le, akkor nem fér be az éji fa, azokat pedig mind többet nézegetem, méregetem, spekulálok, hogy megfelelőek lesznek-é, megjegyzem, egy- egy éji fával közelebbi, szinte már bensőséges kapcsolatom alakul ki, ha lehet, rá se teszem az ilyet, a kedvenc éji fám már egy hete áll a szobában, gyertyán, mint megtudtam, mert nem mindegy ám, milyen fából van az a fa, a legsilányabb a bodza, jobb az akác, még jobb a fenyő, de a gyertyán az valami fenomenális, abból bedobok egy hasábbal, és már csak úgy süt a kályha, persze hogy nem pocsékolok el egy ilyen remek — és sajnos nagyon ritka — gyertyánkuglit, azt arra az esetre tartogatom, amikor majd valami nagy baj talál lenni.

Éjfélkor ünnepélyesen ráteszem az összes tüzekre az éji fákat, és álomra hajtom fejemet.

Ha álmodom, mindig fával álmodom, mindenféle fával, mert sokféle tud lenni a fa, végtelenül sokféle, vannak huncut fák és vannak görcsösek, vannak alamuszi fák és vannak simák, vannak könnyűek, hökkentőn súlyosak, vannak érdesek, kemények, rohadtak, szépek, sérültek, kicsik, nagyok, jók, és álmomban néha teszek a tűzre rosszat is, de persze leginkább az éji fáról álmodom, hatalmas, kőkemény, gyertyán éji fáról, amely magabiztosan őrködik a sarokban, vigyáz rám, amíg csak föl nem robban a kályha.