A váci mosoly

Minden érdekes. Még Vác is az. Oda vetett ugyanis jó sorsom minap. Eredetileg holtakat vizitálni mentem, a — mai — főtér temploma alatt ugyanis több száz mumifikálódott néhai vácira bukkantak pár évvel ezelőtt.

Egy jó fél napon át szemléltem a középkori pincében kifektetett, szép színes ruhákba öltöztetett aszott testeket, majd végigvezettettem magam a múzeumon, kicsinyt a városon, hallgattam históriákat, ismerkedtem az élőkkel is, és végül egy kisebb könyvtárra való váci vonatkozású olvasnivalót is kaptam útravalóul.

Tudok egyet s mást Vácról már tehát.

Most itt csak egy dologról referálnék: valamiről, amire talán a Vác múltját búvárlók énelőttem nem figyeltek föl: a váci mosolyról.

1. Migazzi

Az olasz eredetű Migazzi Kristóf 1714-ben Tirolban született, iskoláit Trentóban, Innsbruckban és Rómában végezte. Elébb kanonok volt több helyütt, majd a Szentszék és a bécsi udvar közölt rendezett el bajos ügyeket sikerrel, utóbb pedig spanyol követ lett.

1757-ben elnyerte a bécsi hercegérsek hivatalát, 1761-ben bíboros lett, 1762-ben pedig — rengeteg bonyodalom simításával, nem volt illő ugyanis az álláshalmozás — kiérdemelte a váci püspökséget is.

Vácot Migazzi tette Váccá.

Ő építtette a székesegyházat, az előtte álló szép Kostantin teret, a püspöki palotát az úgynevezett Theresiánumot, a Diadalívet, a verőcei kastélyt, ő köveztette ki az utcákat, alapított iskolát tucatnyit, papnevelőt, könyvtárat, kollégiumot, kórházat, gyógyszertárat, árvaházat, telepített lakosságot, eperfát és szerzetesrendeket, csapolt mocsarat, lendített gazdaságot, gyarapított, növelt, épített, szépített, nemesített, ültetett, és mindennek megkoronázásaként öt napon át vendégül látta Mária Teréziát — amire nosztalgiával emlékezik vissza minden váci ma is — azóta sem volt ott ekkora buli.

Ami Vácon ma megnézni érdemes, azt Migazzi csinálta.

Mi lett jutalma mindezért?

Jó embere, Mária Terézia után, a Migazzit szívből utáló II. József következett. A polgárkirálynak első dolga volt a várospolgárosító püspököt kidobni — mondván, hogy túl sokat keres. Szegény Migazzi hiába érvelt azzal, hogy jövedelmeit nem saját vagyonának gyarapítására, hanem városának és egyházmegyéjének fölvirágoztatására fordította — mennie kellett.

Pedig már nagyon megszerette a maga-fölemelte városkát.

Úgy képzelte, hogy élete végén majd kiül az általa épített püspöki palota általa létesített kertjének általa álmodott hátsó kis szaletlijébe, az általa telepített eperfa lombjai alá, és elnézi napestig a csudás folyam csillogását, míg csak le nem száll az este.

Ezért nem kell az életben tervezgetni túl sokat.

Migazzi a zajos, bűzös Bécsben végezte életét.

Úgy beszélik, hogy mielőtt elhagyta volna Vácot, elbúcsúzott a várostól, minden utcáján, terén körbevitette magát kocsin, s miközben ült a kocsiban szótlanul, arcán egy addig nem ismert furcsa, szomorkás mosoly ült.

2. Cházár András

Vác egyik legszebb műemlékét mindenki ismeri, aki csak a mára főtérré vált Március 15. téren megfordult egyszer is.

A 6-os számú épület, melyet persze Migazzi formált mai alakjára, s amely 1775-ig püspöki palotaként szolgált, ahol a nagy királynő is hált a nevezetes vizitáció idején, a palota, amely otthont adott a Thereziánumnak, majd az angolkisasszonyok zárdájának és iskolájának is, ez a csöndes ház 1802-től a siketeké.

Ez mindenekelőtt Cházár András érdeme.

A derék ügyvéd a dombos Gömör szülötte volt, iskoláit is ott végezte, és első irodáját is Rozsnyón nyitotta. Mikor II. József bevezette a német nyelven való pereskedést, akkor a németül jól tudó Cházár feladta a praxist és egy magányos erdei lakba vonult vissza. Onnét hívták meg megyei közjegyzőnek háromszor is.

Ugyanennyiszer nősült és ugyanennyi házassága ütött ki balul: mikor harmadik felesége is meghalt, bánatában Bécsbe utazott, ahol unalmában megvizitálta a siketnémák helyi intézetét, s az ott látottak oly mélyen megragadták, hogy elhatározta: rozsnyói házát, földjét, minden vagyonát egy hasonló magyarországi intézmény alapítására fordítja.

Az elgondolást tett követte: Cházár mindenét — ingatlanát, ingóságát, ingét, gatyáját föláldozta a siketek házára, amely végül I. Ferenc javallatára került Rozsnyó helyett Vácra.

Az intézmény 1802-re készen állt, s hatalmas csinnadrattával föl is lett avatva, s siketeknek lenni Magyarországnak azóta is nagyszerű dolog.

Csak épp Cházárt felejtették el meghívni az avatóra a derék váciak. Azt se mondta neki senki: bikkmakk.

A derék magyar prókátor nincstelenként, kegyelemkenyéren élte utolsó éveit. Úgy beszélik, nem panaszkodott: üldögélt a ház előtt, amelyben egy kis odú jutott neki, ücsörgött, pipázott és kesernyésen mosolygott bele a gömöri tájba.

Egyébként földijeivel sem volt sok szerencséje, túl sokat tudott, és főleg gyanúsan sokat adott, az ördög cimborájának tartották ezért, és halála után a családi sírboltból kihányták csontjait.

1. 3. Tragor

Mikor először jártam Vácon, és láttam a múzeumépület oromzatán nevét, nem tudtam kicsoda. Még másodszor se tudtam. Most már tudom.

Ő a holtában is élő cáfolata annak a ki tudja miért és mikor elterjedt hiedelemnek, miszerint Magyarországnak nem volt polgársága, és ha volt, az is zsidó volt.

Tragor a polgári Vác.

1869-ben született, nagypolgári családban, középiskoláit Vácott, a jogi kart Pesten végezte el, művészeti tanulmányait európai utazásai során komplettírozta.

Tizenkét évi közjegyzősködés után 1900-ban a Váci Takarékpénztár igazgatója lett, s az is maradt halálig.

Miközben hivatalát példamutatón ellátta, fokozatosan elhatalmasodott rajta a szenvedély: szeretett szülővárosának históriáját kutatni.

Megalapította a máig működő Múzeum Egyletet, szakszerűen beleltározta az oda — jobbadán általa — gyűjtött tárgyak garmadáját, könyvtárat alapított, előadásokat tartott, félretett az utókornak mindent, ami váci, minden váci érmét, váci cserepet, váci leletet, váci plakátot, váci színházjegyet, váci anekdotát, váci oklevelet, váci ruhát, váci szólást, váci fotográfiát, váci okiratot, váci szokást, váci lelket —+ mindent, mi kapcsolatos volt vagy lehet Váccal.

Tudományos és ismeretterjesztő írásait számon tartani is bajos: maradjunk abban, hogy mindent megírt, ami Vácról az ő életében megírható volt.

Tragor Ignác 1930-ban megbetegedett. Utolsó éveiben alig tudott mozogni, szép villájuk elé, kispadra tették ki szegényt, onnan nézte szomorú mosollyal imádott városát. 1941. február 10-én halt meg. A középvárosi temetőben temették.

Feleségét, Máli nénit, és Margit lányát, az ötvenes évek elején mint afféle polgári elemet, kiebrudalták a családi házból. Kisvácott jutott kis lyuk nekik. A mama az albérlet elé ült ki szép délutánonként mosolyogni. Mikor ő is elment, a lány maga maradt egészen. Aztán a szomszédok csak napok múltán kaptak észbe, már napok óta nem látják a kispadon ülni a mindig mosolygó Margitot. Mikor az ajtót betörték, a macskák már megkezdték szegényt.

Mindhárman a középvárosi kriptába kerültek. A temetőt bezárták, és előzékenyen átengedték a váci alvilágnak, amely ott vígan és bántatlanul székel azóta is. A Tragor sírboltot feldúlták, a váci polgárcsalád csontjait szerteszórták.

4. Epilóg

Vác amúgy szép. Saját szememmel győződtem meg róla, mikor a helyi múzeumigazgató asszony, személyesen végigkalauzolt a városon. Alig tudtunk az utcán haladni, mindenki köszönt, megállt, minden szembejövő mondandó volt gyorsan valamit, a hölgy a környékről való, Debrecenben végzett, tizenöt éve váci. Megszokott, megkötött itt. Szenzációszámba megy a Fehérek Temploma alatt lelt múmiasereg, épül az új múzeumépület, van dolog szép és temérdek, s a hölgy — ezt én megérzem azonnal — teljes és immár teljesen váci lélekkel végzi azt.

Csak mintha valami szomorúság lett volna szemében mindvégig, míg körbevezetett városán. Mikor rákérdeztem a bánat okára, mosolyogva mondta:

— Ma rúgtak ki éppen.