Népszabadság, 1999. június 12.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Elmúlt az ősz, a tél és immár a tavasz is anélkül, hogy egyetlenegy házba betörtek, pincét feltörtek volna, nem volt lopás, garázdaság, még csak egy jó kis verekedés sem — tombolt a közbiztonság a faluban, ahol jobbik időmet van szerencsém tölteni.
Egyszerű oka van ennek: mindhárom polgár, aki potenciálisan — és valóságosan is —veszélyeztetni szokta a közt, a megyei börtön lakója volt és pillanatnyilag az is még, bár már csak pár hónapig.
Két éve télen szaladt el a fiúkkal a szekér, végiglátogattak több mint féltucat házat, pincét, elég nagy pusztítást végezve, végül egy erre tévedt rendőrautó belebotlott az éppen mitőlünk pakkal forduló egyik legénybe, föl lett aztán göngyölítve a kis csapat, rossz nyelvek szerint aztán ilyenkor még azt is a nyakukba lőcsölik, amit nem is ők követtek el, az viszont bizonyos hogy régebben esett verekedésből csaptak hozzá az újabb sorozathoz, s visszaesőkről lévén szó, jó pár év leesett egy bicikli, pár szál kolbász, néhány liter bor eltulajdonításáért. Mitőlünk egyébként egy hosszabbítót, hat üveg szódáspalackot — nagy érték! — és néhány kézimunkát vittek el, a rendőrségen később mindent visszaadtak, igaz, a hosszabbító egy másik hosszabbító volt, de az áramot vezette ez is.
Persze mindennek ára van — így a nyugalomnak az, hogy lehetett bíróságra járni. A bíróság pedig a falutól bő harminc kilométerre van, vasút oda nem visz, busszal is át kell szállni hozzá kétszer.
Az első tárgyalásra mégis megjelent a fél falu. Magam speciel Pestről vitettem le magamat.
Csak éppen Isti, az elsőrendű nem ért rá az ő perére — mint utóbb kiderült, birkákat őrzött az Alföldön éppen.
Képzelhetni mi mindent mondott az összecsődített sértett és tanúnép.
Mindazonáltal ki-ki meghallgatást nyert, csak ítélet nem született, nem lévén elítélni kit.
De tél végire begyűjtötték az alkalmi juhászt, úgyhogy nem volt akadálya az ítélkezésnek.
A második fordulóra már csupán néhány fölperes, tanú, miegymás kapott idézést, így Karcsi barátom is, akit elkísértem az útra.
Odafelé szerencsénk volt, a terepjáróval felszerelt falugazda beteget vitt a városba, s még befértünk mi is, igaz, reggel fél nyolcra így az egykori járásszékhely főutcáján toporogtunk.
Volt még több mint két óránk a tárgyalás kezdetéig.
Be is jártuk az egész várost ez alatt az idő alatt, végigszemléztük a henteseket, nem lévén napja a kihalt piacot, az edény- és ruhaboltokat, s végül a felvégen levő „ócskást”, valójában nagyban dolgozó és spekuláló, jól menő kereskedő telepét.
Itt Európa és Amerika összes létező és főleg létezett hadseregének egyenruhája beszerezhető. Az egykori ellenségek katonáinak kimenő cipői, surranói, tornacsukái a legnagyobb békés egymás mellett élésben hevernek tonnaszám egymáson.
Egyenruhában jár is az egész városka, eleinte hökkentő látvány a sok kommandós kisiskolás, vegyvédelmis bácsika, de aztán megszokja az ember. A piacon elfogyasztott sült kolbász után fél tízre már a bíróság folyosóján toporgunk.
Nevezetes hely ez.
Számtalanszor megfordult itt az igazságügynek miniszter asszonya, aki e kisvárosba való, lépten-nyomon bele is ütközünk nevébe, ő a védnöke a helyi fúvószenekarnak, ő nyitja a bált, ő avat itt minden avatni valót.
A bíróság olyan, amilyen a magyar igazság: romos, koszos, elhanyagolt. A vizesblokk keletmoldován pályaudvarok azonos rendeltetésű intézményeire hajaz.
Láncpórázon ide-oda vezetett urak és hölgyek között ácsorgunk tizenegyig.
Tizenegy után bevonul a terembe a bíró úr és a slepp, és bepórázozzák a vádlottakat is. Köszönünk egymásnak barátin. Fél tizenkettőkor szólították barátomat, aki egy, azaz 1 percet időzött odabenn. A bíró úr megkérdezte tőle, fenntartja-e a nyáron tett vallomását, Karcsi fenntartott, köszönt, és jöhetett.
Gondoltuk, indulhatunk haza.
Mikor kiléptünk a bíróság kapuján, busz suhant el az úton. Karcsi ismerős arcokat vélt látni odafönn. A néptelen buszmegálló látványa sem volt lelkesítő. Menetrendet nem leltünk sehol, végül egy ékszerüzlet kirakatában bekeretezve találtunk egyet, amelyen nyilvánvalóan minden második, harmadik viszonylat volt föltüntetve csak.
Hosszas nyomozás, ismerősök és idegenek kikérdezése után szembe kellett néznünk a ténnyel: nyertünk újabb két szabad órát.
Álltunk a városka főutcáján, és furcsa érzés kerített hatalmába.
Sokszor álltam itt ugyanis.
Minden hónapban eljövünk ide vásárolni, a faluban nem lévén hentes, pék. zöldséges és patika sem. Mindig jól éreztem magam itt, kedves kis város ez, mentünk, jöttünk, mentünk, jöttünk, ahogy kedvünk szottyant.
Most viszont be voltam ide szorulva.
Mert nem volt autó.
A kiszolgáltatottság szörnyű érzése tört rám: be voltam zárva, nem tudtam haza menni, el volt cseszve az egész napom — mert nem volt autóm.
Jobb híján lesétáltunk a vasútig.
A vasútállomásig pontosabban. A kísértet-vasútállomásig. A vasúthálózatból a kisvárost kikapcsolták ugyanis. Szomorú látvány egy ilyen vasútállomás vasúttalanul. Van épület, bakterház, van virágoskert, vannak sínek, padok, ívlámpák, fehér kerítés, minden van — csak vasút nincs.
A restit is megvizitáltuk, mert az megvan, igaz, az étteremrésze zárva, a söntés részéről pedig elég legyen annyit mondani, hogy annak a mellékhelyiségének állapota felülmúlja még a bíróságét is.
Vasút nincs, van viszont MÁV-busz; mint kiderült, fölírás, tábla, cédulka persze nem tudatja e tényt.
Indulnak innen egyéb viszonylatok is, s — falunkbéli fiatalokkal — kezdődhet izgalmas kalkuláció, melyikkel lehetséges elérni a hazafelé tartó csatlakozást.
A naponta utazók szkeptikusak: mondják, hogy két sofőr szolgál a másik az elérendő járaton ugyanis; az egyik rendes, mert bevárja a csatlakozást, a másik is rendes, mert az viszont a menetrendhez ragaszkodik szigorún.
MÁV-buszra kapaszkodunk, amit a megszüntetett vonat helyett üzemeltet a vasúttársaság, harmincéves, ütött-kopott, koszlott, szakadt csotrogányra. Gyerekkel, diákkal van a busz teli, úton-útfélen megállunk, a gyerekek egy része kapu elött száll le, ami rendjén is lenne, különösen mert különben hajt a sofőr, ahogy csak bír — de mindhiába: ahogy a nagyközség vasútállomásának kisutcájába fordulunk, szembe velünk már fordul ki a falunkba tartó másik busz.
Harminc másodpercet kellett volna csak várnia a menetrendes sofőrnek, aki legyen átkozott, sajnos nem tudom a nevét, csak azt tudom, hogy orosházi illetőségű, szégyellje magát.
Mert most már idegesek voltunk mind a ketten.
Hetedik órája voltunk úton.
Önhibából nem maradtunk le semmiről — ezt hangsúlyozni kell, mert volt már úgy, hogy történt önhiba.
Barátomnak aznap éjjel ellett a disznaja, én is ideges voltam, mert a kutyát bezártam a házba.
Két óra múlva cihelődtünk föl a buszra.
Kilenc órát utaztunk egyetlenegy perc miatt.
Otthon ki-ki etetett, majd találkoztunk az Egységben, leöblíteni az út porát, kidühöngeni magunkat.
Az egyik asztalnál ott ült már Bozsó, a másodrendű Isti bátyja, a nagy hármasnak egyik jelese.
Első fokon két év hat hónapot kapott. Fellebbezett, mire kiengedték legott.
Disznósajtot evett kenyérrel.