Pécsvárad

Aki a 6-os úton Pécs felé vagy felől haladt, az Pécsváradot mind látta már — messziről. Fölpillantunk esetleg, míg suhanunk odalenn, és akkor megvillan egy jókora templom a dombon, mögötte egy kisebb is esetleg, valami várfal is föltűnhet, furcsa kupolával, aztán már suhanunk is tovább Pécs vagy Pest felé.

Pedig érdemes letérni és megvizitálni egy kicsinyt alaposabban Pécsváradot is. Én ezt tudom már, hála egy kedves olvasónak, aki meghívott oda. (Hadd vessem közbe itt, nem panaszolkodva, de kimondottan dicsekedve, hogy munkát énnekem már nem bölcs főnökeim adnak jobbadán, hanem az olvasók, akik hétről hétre látnak témával el, igaz, hogy a beosztásomat is tőlük kapom, egész szobafalat tapétázhatnék ki haragos kutyások leveleivel, amiket legutóbbi közleményemmel érdemeltem ki, amelyben összezagyváltam a yorkshire terriert, ezt a drága, aranyos kutyulibutyulit, azzal a rohadt dög staffordshire-i bullterrierrel.)

Pécsváradi vendéglátónk és kalauzunk harmincegy éves parasztember, aki miután elvégezte az egyetemet Keszthelyen, most a pesti kertészetin graduálja poszt magát borászatilag.

Gyula, mint a környékbeli települések falugazdája tanácsol és mindenekelőtt papírosokat kitölteni segít. Emellett napi rendszerességgel köteles hangulatjelentéseket küldeni, általában azt írja, hogy falun a hangulat igen jó, ugyanis volt már olyan falugazda, aki nem ezt írta, de az meg is szűnt falugazda lenni hamar.

De főállásban Gyula körülbelül 150 hektárnyi — részben saját, részben bérelt — földön gazdálkodik, van két traktora, gépei, egy állandó embere, platós, hatszemélyes terepjárója, présházból kiépített kis háza, kedves asszonya, egy kisfia készen és egy készülőben, van Gyulának hatalmas tárolója, nyári konyhája, istállója, raktára, telephelye, pincéje, százötven éves présekkel körbevett terasza, onnan gyönyörű látása várra, Mecsekre, szelídgesztenyésre, van neki kedves, harapós lova, kutyája, macskája, három mangalicája és nem utolsósorban, átlag évi harminc hektó elsőrangú, minőségi, enkézzel palackozott bora.

Miután valamennyi felsorolt javval megismerkedtünk, megtekintettük a ma turistaszállóként szolgáló, szépen helyrehozott pécsváradi várat, amely István-kori bencés apátságból nőtte ki magát, s amely román stílű altemplomáról nevezetes mindenekelőtt.

Ez után ebéd következett, valószínűtlenül sárga tyúkhúsleves, főtt hús paradicsomszósszal, sült hús csőben sütött zöldséggel, pogácsa, sütemény — házigazdánk és további vendéglátóink egészen elsőrangú fehérborairól a továbbiakban hadd ne tegyek külön, minden stációnál említést, azt efféle mindvégig szünet nélkül búgó orgonapontként tessenek odaképzelni a programpontok alá.

Délután Gyula elvitt minket János bácsi takaros, tiszta, ápolt sparhelttel, szép kredenccel, ingaórával is fölszerelt pincéjébe, amely 1768 óta szolgálja a családot.

János bácsi sváb ember, s mivel bátyjánál jóval csenevészebb volt, apja — helyi szokás szerint — taníttatni gondolta, s ennek első grádusaként nem a helyi német, hanem a zsidó elemibe íratta be annak idején.

Pécsvárad — mint a legtöbb baranyai település — elegyes lakosságú volt, a dombtetőn lévő református templom körül élő, őshonos, a török érát is átvészelő kálvinista magyarság mellé, pontosabban alá a XVIII. században telepedtek a németek, rá száz évvel a zsidók, és szerbek is éltek itt sokáig, egészen 1921-ig, amikor a zömnek mennie kellett — az előző két évben a Pécset és környékét megszálló szerb hivatalossággal kicsit túlságosan jól sikerült ugyanis kollaborálniok.

Mindazonáltal — úgy mondja János bácsi — németség, magyarság, zsidóság és maradék szerbség jól megfért egymással Pécsváradpn is sokáig. Mindig az az átkozott politika hozta a bajt, mint ahogy az hozza ma is.

A pécsváradi zsidókat nem rabolták ki szomszédaik, és nem kísérte őket — mint oly sok magyarországi településen — az ünnepi esemény tiszteletére Bocskaiba öltözött derék magyarság gúnykacaja sem. A kamaszgyerek János bácsi sírva búcsúzott el osztálytársaitól, barátaitól. Legjobban a köztiszteletnek örvendő, idős orvost, Trankovics Gyula bácsit sajnálták a pécsváradiak.

Az ő históriája összefonódik egy másik pécsváradi csudabogár történetével, a Szergi bácsiéval, aki első háborús hadifogolyként keveredett ide, és akinek hatalmas ukrajnai birtokokkal bíró apja még meg tudta írni, hogy mindenüket elvették a bolsevikok, őt magát lefogták, félig agyonverték, így hát a Szergej gyerek, ha nem föltétlenül szükséges, ne nagyon igyekezzék haza.

Pifnyuk Szergej maradt hát, megtanulta az itt honos nyelveket, asszonyt is talált magának, kis kertje is került, de afféle ezermesterként sokat segédkezett más házak körül, így bejáratos volt Trankovicsékhoz is. A deportálás előtt az öreg orvos Pifnyukkal ásatta el vagyonkájának maradékát, kis ékszert, étkészletet és az orvosi műszereket.

Trankovicsék — úgy tudni — még a vagonban elpusztultak, de lányuk megmaradt, a fölszabadulás után jelentkezett Pifnyuknál, aki mindent hiánytalanul visszaszolgáltatott — hiába, ő át tudta érezni, milyen az, ha az ember elveszti mindenét.

Sorjáztak a történetek a pincében, és sorjáztak volna még alighanem sokáig, de hát nekünk menni kellett, vissza a jelenbe, pontosabban a következő pincébe, a Szártetőre.

Harmadik vendéglátónk — tisztesség ne essék szólván — téeszelnök, présháza előrelátón átépítve várja már a fizető vendégeket, ha kell, ha a fenekedő politika szétveri az ő gazdaságukat is, mondja keserű mosollyal, hogy apja, nagyapja mind kulák volt, akiket erővel vertek a közösbe, amit most ő véd foggal-körömmel, nem is maga miatt már, csak a többiért.

Gyönyörű volt a látás innen is, előttünk sötétlett a vár tömbje, körötte a templomok, a városka, messzebb a Tenkes-hegy, aztán már Horvátország, annak idején ezekből a pincékből hallgatta a pécsváradi nép a robbanásokat, és leste éjszakahosszat a torkolattüzeket, a lövedékek csóváját, a robbanások fényeit.

Most csend van éppen, gesztenye sül a borhoz. Helyi rituálé ez, ami alighanem kipusztul lassan a zengővárkonyi gesztenyefákkal. A köröttünk ücsörgő lányok gömbölyödő hasában lévők, ha fölcseperednek, aligha esznek már gesztenyét, de a borból jut még talán nekik, a bornak van jövője, hallgatom a bizakodást, miközben szórakozottan forgatom kezemben a palackot, melynek címkéjéről Ady szomorú képe néz vissza rám, Gyulának kedves terve ez, magyar írók arcképével ékesíteni borait, a rizlinget, chardonnay-t, pinot blanc-t Petőfi, Krúdy, Márai képe hitelesíti majd.