Téli légy

Legyem lett. Legyem is.

Elég sok időt töltöttem falun már idén, itt éltem meg, szinte megszakítás nélkül, hogy a mínusz húsz fokból plusz harminc legyen.

Fűtöttem persze rendületlenül, alig múlott el egy-két hete, hogy a fásdobozokat kitakarítottam a szobákból.

Nem sajnáltam a fát, nem is fáztam, olyan meleget csináltam, hogy még egy légy is föltámadott belé.

Erre — megmondom őszintén — nem számítottam.

Azt hittem, hogy a legyek a tél beálltával az utolsó szálig megdöglenek. Aztán, ha jön a meleg, lesznek új legyek valahogy.

Nem tudtam, hogy a légy téli álmot aluszik csupán. Hogy a jó idők múltával nem múlik együtt ő is, hanem meghúzza magát, elbújik valahová, hová? deszkafarésbe, falrepedésbe, pincébe, padlásra, kamrába, pajtába, szúette fába, ládafiába, fásládába, lomtárba, polc sarkába, surc korcába, ablakszárnyak közé begyűrt pokrócok ráncába, és ott kivárja, amíg eljön az ő ideje újra. Közben nem eszik, nem iszik, nem röpköd, nem zizeg, nem mászik rá az asztalra, kosztra, ember pofájára.

És a monitorra sem.

Nyáron ugyanis lett egy legyem, amelyiknek ez volt a szokása.

A szövegcsináló masina képernyőjére ülni.

Szezonban mindig betéved légy, egy-kettő a szobába, már nem is nagyon hadakozom velük, tudom, hogy estére lenyugosznak úgyis, aludni általában hagyják az embert, az a kis zümmögés, mozgolódás napközben már nem feszélyez. De hogy a képernyőre másszon a légy, az eleinte meghökkentett. Ráadásul a légy mindig ugyanoda ült, a monitor jobb felső sarkába, a kis ábra alá, melyre ha ráhúzom a kurzort, a Microsoft Office fölirat jelenik meg alatta, de nem húzom rá, részben, mert nem szorulok semmiféle office-ra, nem is tudom, mi az, részben mert nem szeretném zavarni a legyet. A legyemet.

Rájöttem ugyanis, hogy mindig ugyanaz a légy jön. Egy lába hiányzott, meg a pofája is olyan jellegzetes volt, ferde. Alighanem már odacsapott neki valaki. Az is lehet, hogy én. Mindenesetre némi szemrehányást fölfedezni véltem rengeteg szemének tekintetében. Nem bántottam tehát, eleinte talán lelkiismeret-furdalástól vezettetve, később meg mert már megszoktam őt, a legyemet, alighanem jólesett a ragaszkodása, adtam neki nevet is. Jenőnek neveztem el, az ilyen furcsás, balfácán, megvert lényeket általában Jenőnek hívom, mégiscsak ez a leghülyébb név minden név között.

No de aztán jött a november, engem visszatelepítettek a városba, el is felejtkeztem a légyről.

Így amikor januárban visszatértem, és befűtöttem, és megjelent a légy, meghökkentem igencsak. Nem hittem volna ezt.

Hogy nem mindig döglik a légy.

Mert az döglik, a nagyja döglik feszt azért. Nem győzi az ember nyári naponta összeseperni a hullt legyeket az ablakpárkányról. S azok még csak nem is lefújt vagy csapott legyek, azok csak azok, kik a maguk természetes légyhalálával lakoltak.

De a legszívósabbja mindent kibír.

Még, amit nem hittem volna, a telet is.

Mert amikor, úgy január közepén, letelepedtem, és jól álmelegítettem a házat és leültem asztalomhoz, masinámhoz, gyanútlanul, úgy gondolván, hogy ilyen időben csak az egerekkel kellhet küzdenem, akkor váratlanul furcsa, ám mégis ismerős hanghatásra lettem figyelmes.

A durva anyját, mondok magamnak, mert itt falun amúgy sem épp pallérozott beszédem egyszerűsödik kicsinyt, no meg különben is, magam voltam, legalábbis azt hittem addig, a durva anyját, csak nem egy légy!?

Az volt. Nem is akármilyen légy. De az én legyem. Mert ő volt az, megismerem ezer légy közül. Az én legyem. Jenő. Az én áttelelt legyem. Jenő, a téli légy.

Már ott is gubbasztott a képernyő jobb felső sarkában, az Office rajzocska alatt. A Jenő. Megismertem rögtön arról a buta pofájáról.

És aztán egész télen, ha jól fütöttem, előkerült. Nem mindennap, de egy héten háromszor biztosan felhangzott a szobában fülemnek már ismerős zúgása, majd miután párszor fejemet körülrepülte, feltűnt a képernyőn a tohonya test is.

Nem bántottam, megszoktam, ő a legyem, legyen.

Azóta is kitart hűségesen.

Megjelentek már a többiek is, de a monitorra rá csak ő repül, csak ő néz rám avval a szemével úgy, hogy nem is igen bírom megállni szó nélkül.

Most is itt ül példának okáért, most is, amikor ezeket írom, itt ül a képernyő sarkán és nézi, ahogy írom őt. Én meg mondom neki, mert most már általában hozzá szoktam beszélni, a kutya már un engem, mondom neki:

— Mit bámulsz, Jenő, már megint? Téged írlak, te marha légy. Hogy milyen jó neked. Neked nincs bajod semmi sem. Csak élsz. Nem szomorkodsz a többi légy miatt, és veled se törődnek ők. Ha megszületsz, nincs öröm; ha meghalsz, nincs szomor. Nem ismered apádat, anyádat, nincsen párod, nincsen kölköd, nem gondolsz semmire. Nincsenek fájó emlékeid, vigaszra, támaszra nem szorulsz. Még a jó szó is hidegen hagy, úgy látom a közönyös képeden. Te csak zabálsz, röpülsz, megülsz. Mit ettél ma? Kutyakosztot, vagy valami jó kis érett dögbe kóstoltál bele? Most meg itt dörzsölöd le kezeidről a maradékot? Mindegy, Jenő. Légy vagy, légy légy, ameddig lehetsz.

Na, mit bámulsz, Jenő? Hát nincsen igazam? Nem haragszom, ne félj. Végül is nem is vagy te olyan rossz. Te legfeljebb csak zavarsz, de nem bántasz.

Bosszantasz, de fájdalmat nem okozol. Ha agyoncsapnak, hát annyi. Senki könnyet hullajtani nem fog utánad. Legföljebb, ha én. Az pedig nem sok. Avval még én sem törődöm sokat. Különben is légy nyugodt. Nem bántalak. Más dolgom van éppen. Látod, neked erre sincsen gondod. Nem kell folyton írnod. Nem kell fecsegned, amikor hallgatni vágysz. Nem kell hétről hétre mondanod valamit, amikor nincsen közölnivalód az égvilágon semmi senkivel, akkor is.

Nem kell úgy járnod-kelned naponta, hogy csak azt lesed, hol kerül egy téma utadba. Nem kell fölkapnod, ellopnod, más gondját, baját, életét, nem kell eladnod anyádat is egy jónak vélt mondatért, nem kell ragadozó állattá, írólénnyé válnod. Nem kell anyagnak használnod, gyúrnod, faragnod, formáznod életet, halált. Nem kell ötletet ötölnöd, jó címet eszelned, vázat bütykölnöd, szót csűrnöd-csavarnod, kikínlódnod elejét, közepét, végét, ráadásnak valami csattanót agyalnod.

Jó neked, Jenő. Csak ülsz itt, és bámulsz avval az ezernyi bevert szemeddel. Nem kell semmit se csinálnod. Legfeljebb arra kell ügyelned, hogy életben maradj. Nem kell vesződnöd ezzel sem — fogom kezembe a tegnapi lapot. — Nem hívnak föl, hogy hol az anyag, nem baltáznak le ezért-azért, még olvasnod se kell ezt, nemhogy írnod. Neked az újsággal kapcsolatosan csak arra kell vigyáznod, hogy ha így kétrét hajtják, és hosszában összetekerik. akkor ne sújtsanak le hirtelen reád vele. így, bocsesz!

Bächer Iván