Az első doboz

Nőgyógyászati klinikát vizitáltam minap.

Első számút, s alighanem első osztályút. Ha máshonnan nem, ezt a mellékhelyiségből is tudnám.

Életem egy nem épp rövid szakában naponta vendégeskedtem különböző kórházak különböző osztályain. Bizonyos betegségek természetéből kifolyólag igen sokszor fordultam meg ezen kórházi osztályok fürdőiben, s azokhoz csatlakozó helyiségeiben is. Én, ha egy osztályvezető főorvost meg akarok ismerni, csak ennyit mondok neki: „Mutasd meg a vizesblokkodat, s megmondom, ki vagy.” Mert a kórházak eme kevésbé szem előtt lévő, csak a betegek és az ápolónők által használatos szegmentjéből azonnalosan kiolvasható: embernek tekintik-e itt a beteget, méltóságos lénynek vagy sem. Betegek épülését szolgálja-e a hely vagy orvosi karrierekét. Bizony volt szerencsénk olyan hasi sebészethez, ahol száznégy ágyra két alkalmatosság jutott. S mindkettő körül szilárdan stabilizálódtak az infernális állapotok. És e helyek nem voltak megkerülhetők. Ilyes osztályokon — tudja, aki tudja — mindenki a köszönés helyett kapja, és nyakló nélkül a beöntést. Ki itt belép, felhagy minden keménnyel.

Hagyjuk ezt.

E mostani nőgyógyászatot ama sebészettől egy fényév választja el.

S nemcsak a rengeteg, vadonásúj s egyként patikát szégyenítőn ragyogó fürdőhelyiségek miatt, melyekhez hasonlatos bárcsak lehetne otthon minálunk.

Ezen osztályon a belépőt gusztusos kis brosúra fogadja, melyből minden lényeges kiolvasható: minden postacím, az összes telefonszám — minden kórteremnek van külön —, az összes orvos neve, a beutalás rendje, a klinika fölépítése, a látogatás rendje, fölsoroltatnak a különféle rendelések, vizsgálatok, szakambulanciák, tanácsadások és fekvőbeteg-részlegek, s végül, de nem utolsósorban a különféle kezelések és ápolások díjtételei is.

Maga a klinika pediglen hökkentő.

Minden — külső, belső, üvegablak, lépcső, betegszoba, műtő — felújítva, gyönyörűn, mindenütt tisztaság, rend. Valamennyi kórterem külön fürdőszobával rendelkezik, a szülőszobák egyágyasak, ahol külön helye van a részt vevő hozzátartozónak is.

A műtő — afféle nyílt nap volt, mert van ilyen is, beöltözés után szakszerű kíséréssel szabadon lehetett mászkálni civilnek is mindenütt —, ha remélhetőn nem is lélegzetelállító, de bámulatos. Nem is műtő az, de több helyiségből álló műtősor, melynek első kalickájából az üvegablakokon át valamennyi további műtőben szemmel tartható a ténykedés. Ebben az első műtőben — mit tesz isten — többnyire az igazgató professzor operál, A műtők fölszereltsége — ahogy a gyerekek mondanák — a topon van. Annak is a tetején.

Őszintén sajnálom, hogy ha vágnak, nem itt teszik majd.

Persze ami a civil embert leginkább meghökkenti, az mégiscsak az intenzív újszülöttosztály, vagyis a NIC, a Neonatális Intenzív Centrum.

Ez az országban működő hason intézmények legnagyobbika. Mindenünnen begyűjti az idő előtt s ebből — vagy másból — fakadón valami bajjal e világra igyekvő dedeket.

Negyven üvegdobozban negyven, öthat hónapra született, hatvan-hetven dekás, húsz-huszonöt centis emberke. Szájukból, arcukból, karjukból, ujjvégeikből, hasukból, olyiknak homloka közepéről is csövek — endotracheális tubusok, transcutan elektródák, aortakanülök, umbilicális katéterek, hőmérséklet-monitorok, infúziós vezetékek — kígyóznak hatalmas és titokzatos masinák felé.

Mivel itt az első számú feladat a test lehűlésének elkerülése, ezért — azon túl, hogy cudar meleg van az egész helyiségben, a légkondicionálók állandó 24 fokot tartanak — minden dobozolt beteg csinos kis sityakot visel. Mindegyik sapka más és más, mindegyik szinte egy pillantás alatt hasonul viselőjéhez. Mintha csak egy falusi kocsmában lennénk, ahol egyéni sapka nélkül nem képzelhető fej.

Az ujjak mint félbetört gyufaszálak merednek. A facsarodó karok mint pirosló, görcsös ágak állnak. És arcuk — mint az öregembereké. Apró, ráncos, szenvedő, befelé néző arcok. Úgy látszik, ugyanolyan arca van annak, aki még nincsen itt egészen, és annak, aki már inkább odaát van.

Az elején még, a végén már csak az emlékeinkből élünk. (Nem új meglátás ez, de hát ha valahová, akkor ide illik a közhelyes mondás az újszülöttről s a régi viccről.)

Sok gyereknek szeme leragasztva — serényen dolgozik itt retinopathia, a koraszülöttek tipikus betegsége, aminek okát sokáig az inkubátorban látták, de a legújabb kutatások fényében már nem biztos ez se. Hiába, ilyen a világ. Minél okosabbak leszünk, annál kevesebbet tudunk.

Az egyik inkubátorhoz most egy fiatal leány lép, kinyitja, belenyúl, hihetetlen magabiztossággal megragadja a dolgot, megforgatja, kicserél valamit, de olyan gyorsan, hogy az nem követhető, aztán hátára fekteti, és váratlanul egy jó félméteres csövet dug le orrán a maroknyi dednek.

Nem lehet kellemes. Rögtön az elején.

Mindenkire sor kerül persze. De van, aki rögtön szenvedéssel indít. Gyullad, fullad, hány és vérezik — így jön e világra. De van esélye. Lehet, hogy húsz év múlva lelkesen indul majd szavazni — ha lesznek még választások errefele akkor.

A nagy szoba mellett egy kisebb helyiség. A kettőt elválasztó falon hatalmas ablak. Itt minden falon van ablak. A kisebb szoba sarkában egy magányos inkubátor áll. Benne fehér sapkás apróság. Mellkasa emelkedik föl-le szépen.

Ő meg fog halni. Hiányzik a fél szíve. Neki az első doboza az utolsó.

Itt azért előfordul az ilyesmi. Mortalitás van, óhatatlanul. Magyarországon a 750 grammnál kisebb súlyú koraszülötteknek körülbelül 40 százalékát viszik haza szüleik. Skóciában ez az arány 70 százalék. Ezen az osztályon 50-60 százalék.

Nézem a gyereket az üveg alatt. Meleget kap, néha kis simogatást. Van neve. Él. Élt.

Láttam már ilyesmit. Embert, aki él, és akiről tudható, hogy nemsokára nem teszi ezt már.

Persze ez tudható mindenkiről, ki él. De aki tudja, tudja, hogy azért más az, ha megvan már a passzport. (Ezért jó a rák. Nincs az a nagy lepetés, mint egy orv szívattaknál.)

Láttam, néztem öreget, időset, középkorút még ifjat is — halálra ítélve. Egynaposat most szemrevételezek először. Akinek pár tucat órája van hátra csak.

A szülők tudták a bajt. Dönthettek volna hónapokkal elébb másképpen is. De ők a természetre bízták az ítélkezést. Bejárnak, itt vannak sokat.

Nézem a kis újszülöttet, akinek mindjárt vége van. Sityakja szemére húzva. Nézem, szenved-e. Nem úgy tűnik. Lehet, hogy fegyelmezett. Terhére lenni környezetének nem akar.

Nézem a gyereket, aki volt. Életének egy értelme van: a harc az életért. Pár óra múlva elbukik. De akkor is: élt. Itt járt. S nem is hiába. Kapott melegséget, odafigyelést, szeretetet. Más nyolcvan évet él, s életének nincsen értelme semmi. Más nyolcvan évet él, és nem jut neki ennyi — mondhatnánk, ha okosat akarnánk mondani. De nem kell okosat mondani. Nem kell semmit mondani.

Bächer Iván