Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 6. szám, 2025. február 7.
SZÉKY JÁNOS
Erre mondták gyerekkoromban az akkori idősebb nemzedékek tagjai: „Mi van, Sidolt reggeliztél?” Azaz: attól ilyen fényes az elmém? De most a miniszterelnökről van szó. Vagy nevezzük inkább fényességes padisahnak, ha már ekkora türkök lettünk. Újabban csak úgy sorjáznak ajkáról a világmindenség mély megértéséről tanúskodó kizárólagos ítéletek: „Nekünk minden élet számít.” Vagy: „Az amerikaiak meg fognak egyezni a kínaiakkal.” És: „Berlin mindig a falak városa volt.” Továbbá: „Putyin mindig tartotta a szavát.”
Az ilyen kijelentéseket persze könnyedén lehet cáfolni.
Minden élet számít? Magyarországon a születéskor várható átlagos életkor az Eurostat szerint a legalacsonyabbak közé tartozik (és a CIA Factbook 2024-re vonatkozó becslése szerint a legalacsonyabb) az Európai Unióban.
Az amerikaiak meg fognak egyezni a kínaiakkal? Hogyne, ha például a kínaiak veszélyeztetik a nagy amerikai cégek technológiai világuralmát és a tajvani chipgyártást (valamint magát Tajvant és az amerikai haditengerészeti fölényt).
Berlin mindig a falak városa volt? (Ezt az okosságot a Neue Zürcher Zeitungnak nyilatkozta Orbán, február 3-i szám.) Kivéve Berlin dokumentált történetének 1237 és 1961 közötti, valamint 1989-től máig tartó szakaszát.
Putyin mindig tartotta a szavát? Kivéve például akkor, amikor 2014. március 18-án ígéretet tett arra, hogy a Krím után nem csatol el területeket Ukrajnától (a Krím elfoglalása is a budapesti megállapodás megszegése volt). Majd három, illetve hat héttel később orosz zsoldban álló „szeparatisták” kikiáltották a Donyec-medencei népköztársaságokat, amiket a 2022-es invázió után annak rendje és módja szerint Oroszországhoz csatoltak.
De nem is a kijelentések igazságtartalma érdekes. Ha egy politikus gépkarabély módjára süt el sorozatban ilyen hajmeresztő blöfföket, akkor vagy alkalmatlan a szakmájára – legalábbis annak minősült volna a 2025 előtti korszakban, a Muskkal súlyosbított Trump előtt –, vagy erősen fenyegetve érzi magát. Az előbbit Orbán Viktorról nem lehet elmondani. Az utóbbit viszont nemcsak a megszólalások lankadatlan abszurditása látszik bizonyítani, hanem az egyre látványosabb vagyonszerzési és -kimenekítési akciók (bevásárlás a román energiapiacon, pályaudvarok, Rákosrendező stb.), vagy az, hogy a Covid feletti „győzelemmel” próbálja reklámozni mindentudását és -hatóságát, holott azt élő ember nem érzékelte győzelemnek. (Akik belehaltak, és a hozzátartozóik pláne nem.)
A hatalomféltés egyelőre nem ölt olyan pszichiátriai formát, mint Robert Fico esetében, aki nem egyszerűen puccskísérletet szimatol, s utazik pánikszerűen Moszkvába, hanem a szokásos sorosozáson túl szlovák civilek, Zelenszkij és grúz ellenzékiek összeesküvését észleli a megingatására tett kísérletek mögött. De hát Fico dolga nehezebb, neki nincs alkotmánymódosításokig terjedő teljhatalma, Szlovákiában mindennel együtt továbbra is létezik a demokrácia, szólásszabadságostul, ő maga pedig nem áll olyan családi vállalkozás élén, amely az ország teljes gazdaságát saját javára hasznosíthatná. Egyszóval ő gyengébb, viszonylag könnyen, alkotmányosan is leváltható. Az erre irányuló próbálkozásokat nevezi – belügyér és kémfőnök szárnysegédei támogatásával – „puccsnak”.
Orbán azonban az alkotmányos berendezkedést – dr. Szájer és más hű jogtudósok segédletével – a maga képére és érdekei szerint formálta át, ezért sokkal nehezebb a békés leváltása, s még nehezebb az általa tizenöt év alatt kiépített hatalmi, gazdasági és agymosó avagy mosottagy-gépezet helyébe valami mást állítani, aminek nagyobb a szabadságfoka – ha valaki egyáltalán felmérné ennek a gépezetnek a monstruózus erejét, és vállalkozna rá. Ha mégis veszélyérzet borzolja a miniszterelnök idegeit, az arra utal, hogy lelke mélyén tisztában van vele: pocsékul kormányoz, és ez megbosszulhatja magát.
Ez a szorongás sajátos ellentmondásban van a saját politikusi zsenialitásába vetett hitével, amit egyébként a hazai sikere éppen úgy visszaigazol, mint a nemzetközi színtéren játszott szerepe.
Itthon sehol sem látok olyan politikust, aki akár megközelítőleg annyira értene a szakmához, mint ő. (A kormányzás más szakma; annak a színvonalára jellemző, hogy egy abszolút belpolitikai újonc tudott fölé kerekedni a közvélemény-kutatásokban.) Senki nem látta ilyen jól 2010 táján, hogyan lehet felhasználni a ’89-es rendszer beépített hibáit a demokrácia felszámolására, és ma sincs, aki látni merné, mennyire antidemokratikus a létrehozott hatalmi struktúra még akkor is, ha kivonjuk belőle az Orbán Viktor nevű személyt.
A nemzetközi színtéren pedig lehet, hogy sokan kinevetik, lenézik, netán utálják, és próbálják vagy próbálnák megbüntetni, sőt kiközösíteni. Neki azonban jobb politikai érzéke van a mérsékeltek többségénél, és tudja, hogy a mérsékeltek részéről, balról – számára minden ellenfél baloldali – érkező gúny, megvetés, az uniós pénzek visszatartása vagy késleltetése csak viszonylag kis veszteség ahhoz képest, amit akkor nyer, ha a győztesekre fogad. A hazai bázisa ugyanis megmarad a külföldi veszteségek esetén, mivel a politikai teljhatalmat most nem veszítheti el, a befolyását távlatilag is nehezen, a családi vagyont pedig még nehezebben. Ha viszont a liberális demokrácia – s így az európai többség – ellenségei mellett teszi le a zsetonját, s azok történetesen győznek, akkor annál nagyobb lehet a nyeresége. Legalábbis így számol, profi hazardőr módjára.
Az említett svájci interjúban azt mondja: „Számomra az isteni üzenet: »Viktor, te a győztesek oldalán vagy.«” Lehet rajta röhögni, de itt egy teljesen gyakorlatias életvezetési elvet burkol be keresztényies misztikába („in hoc signo vinces”): a győztesek oldalán lenni kifizetődő. Más kérdés, hogy nacionalista politikusaink legalább száz éve hagyományosan rosszul ítélik meg, melyik a győztes oldal, és ennek rendre tragikus következményei vannak. Az pedig egy hazárdjátékostól is számítási hiba, hogy a mai világban egy győztes oldalt feltételez, ugyanis nem lehet egyszerre Trump, Hszi és Putyin (Erdoğan, Muhammad bin Rásíd al-Maktúm stb.) szolgájának lenni. Ezeknek ugyanis megvannak a maguk érdekei, melyek ha előbb-utóbb ütköznek, Orbán, a született antidiplomata nem tudja összebékíteni őket, sőt eligazodni sem köztük. A törleszkedésben szerzett rutin nem segít, az ordító egér ereje pedig kevés.