Miért írtam?

Kedves Hölgyeim! Engedjék és bocsássák meg nekem, hogy egy közös levélben válaszolok Önöknek, akik kérdéseikkel és véleményük kinyilvánításával tiszteltek meg engem az elmúlt hetekben.

Önök valamennyien azért ragadtak tollat, mert úgy érezték, Zámbó Jimmy temetéséről szóló beszámolómban, mely e lap hasábjain jelent meg a temetés másnapján, egyrészt megbántottam az énekes emlékét, másrészt megbántottam a temetésen felvonuló sokaságot is.

„Nem tudom, hogy ön mennyi idős és milyen családi környezetben sikerült erre az érzéketlen lelkivilágra szert tennie…” — kapom a sorokat Ácsról. „Miért érzi magát különbnek embertársainál? Talán, mert szerzett valahol ki tudja hogyan egy diplomát?… Megkérdezném azt is, hogy Ön burokban él?… Vagy csak jólesik a tudatlant játszani?… aki ennyire nem tudja, miről szólnak a híradások, az ugyan miért tátja oda a száját az ismeretlen temetésére?”

„…érdekelne, mitől érzi magát többnek, értékesebbnek, intelligensebbnek, mint az az ember, aki legalább egy fél országot tett boldoggá dalaival, s segített nekik elviselni a hétköznapok nyomorúságát…”

„Csak azok az emberek képesek ilyen tragikus esetekben az emberi érzelmeken gúnyolódni, akikben nincs együttérzés, akikben nincs empátia, akik csak a mások érzelmeinek sárba tiprásán keresztül képesek érvényesülni.”

„Azt hittem, a Népszabadság egy baloldali szellemiségű lap. De akkor hogyan jelenhetett meg egy ilyen gyalázatos cikk.”

„Ez egy nagyfokú kegyeletsértés, a jelenlévők semmibe vevése volt… Az újságírónak nem kell ahhoz temetésre mennie, hogy ilyen egyszerű emberekkel találkozzon. Elég, ha metrón, tömegközlekedési járművön utazik. Nem az ő általa nevezett »elittel« fog találkozni. Ez nem a Szféra-bál volt. Ez ma Magyarország”

„Tényleg nem értem. Csak sejtem, hogy meg akarta nézni, ki az, akiért ilyen őrület indult, mi vezényli az emberek fanatizmusát, pedig mindezt eddig is tudta. Nem volt szép ez az írás, Bächer Iván. És méltatlan is volt. Sajnálom.” — írja egy kedves hölgy a Föld utcából.

„Miért írta? Mi késztette rá?” — kérdi több kedves olvasó is, szinte kétségbeesetten.

Megpróbálok válaszolni, ha mindenre nem is tudhatok majd.

Először tehát — és erről nem érdemes sokat beszélni valóban nem ismertem Zámbó Jimmy dalait, mint ahogy nem ismerem ma sem. Őszintén mondom, hogy nem volt róla tudomásom, hogy ő a Király. A híradókon, néhány sportközvetítésen és egy-egy krimin túl nem nézek televíziót. Soha nem hallgattam és nem hallgatok könnyűzenét. Az elmúlt években megszerettem az operettet, de hát az nem könnyűzene. Továbbá nem olvasok úgynevezett bulvárlapokat. Hol kellett volna találkoznom Jimmyvel? Mindez nem érdem, meglehet az is, hogy fogyatékosság, ha az, akkor ezt még vállalom.

Miért mentem el a temetésre akkor?

Erre csak azt tudom válaszolni: mert ez a dolgom. Újságíró vagyok. Ha „úri” újságíró is, akit nemigen küldözgetnek ide-oda már, akinek nemigen javítanak bele — néha bizony: sajnos — az írásába, akinek — néha bizony: sajnos — nemigen dobják vissza dolgozatát, de mégiscsak tudósító vagyok. Ez a dolgom: mindenféle társadalmi és emberi eseményről tudósítani. Inkubátorról és koporsóról és mindenről, ami a kettő között van. Tehát temetésről is. Különösen, ha az nem csupán temetés. Nem szeretek temetésre járni, mégis ott voltam Kádár János vagy Horthy Miklós temetésén is. De hát egyik sem temetés volt. Hanem társadalmi esemény. Nem a halálról szólt elsődlegesen, hanem az életről. Az igazi halál, az magánügy. Azt nem közvetítheti semmiféle televízió, sem közszolgálati, sem kereskedelmi, sem semmiféle más. Ezt véletlenül tudom — még ha önök közül páran e tudásomat kétségbe is vonják.

A tudósító nem feltétlenül oda megy, ahová menne amúgy is. Nem szeretek táncolni, mégis voltam Operabálon, nem vagyok vallásos, mégis részt vettem stadionbéli igehirdetésen, nem vagyok titkárnő, mégis ott voltam a kormánypárti titkárnők összejövetelén.

Ennyit tudok mondani most arról — miért írtam.

Arról viszont már nehezebben tudok elszámolni: miért így írtam.

Mondhatnám. hogy sok minden távol áll tőlem, de semmi sem olyan távol talán, mint gúnyolódni azokon, akiknek nehéz sors adatott. Mondhatnám, hogy amikor arról próbáltam értekezni, hogy Jimmy a szegények számára jelentett és jelent sokat, akkor én ezt nem elítélőleg gondoltam, hanem épp ellenkezőn. Mondhatnám, hogy amikor a harmónia hiányáról írtam, akkor nem a szívekben lévő harmóniára gondoltam, hanem az életkörülmények kedvező viszonyaira. Mondhatnám, hogy magam is kínai piacon vásárolok cipőt. Mondhatnám, hogy nem szeretem az úgynevezett „elit” báljait, de a Szféra-bálra kitüntetetten köpök. Mondhatnám, hogy csak falusi bálon érzem jól magam, ahol — bár erről nem tudtam — alighanem Jimmy nótáit is harsogja a szomszéd faluból szegődött enmagát kísérő dalos. Mondhatnám azt is, hogy az írásból kiérződő ellenszenvem alighanem a fegyver iránti ellenszenvemből fakad. Mondhatnám, hogy idegen tőlem minden erőszak és ölés és minden ember, aki ölőszerszám birtoklásában és használásában örömét leli.

Mondhatnám azt végül, hogy az újságírás az egy cinikus mesterség. Halálkomoly, de cinikus. Másképp nem lehet csinálni. Ahogy az operáló orvos sem ájulhat el, mikor az élő húsba vág, úgy nem zokoghat megállás nélkül az egész redukció — pedig kivétel nélkül minden lapszámunkban van halott.

Mondhatnám mindezt, s mondhatnék még sok minden egyebet is, hisz ez a szakmám, a mondás.

De hadd ne mondjak többet.

Ha mindez nem derül ki mindabból, amit írtam, akkor rosszul írtam. Akkor hibáztam, akkor rosszul végeztem dolgomat.

Lehet rosszul operálni, rosszul énekelni, rosszul tervezni meg házat, lehet rosszul prédikálni is, rosszul tanítani, rosszul fedni tetőt. És lehet mindezeket jól csinálni, s közben hibázni mégis. Lehet rosszul írni cikket, kritikát, tudósítást és nekrológot is.

Hibáztam. Figyelmetlen voltam, felületes, nagyképű.

Bármilyen szörnyű kimondani, de így történt: rutinból odarittyentettem egy temetést.

Nem tehetek most már egyebet, mint hogy elnézést kérjek mindenkitől, akit megbántottam, rajongótól, olvasótól és az énekes hozzátartozóitól.

Végezetül talán magyarázattal tartozom azért, miért csak Önöknek írok most, hölgyeim.

Csupán csak azért, mert névvel és címmel ellátott küldeménnyel ez ügyben csak Önök tiszteltek meg. Férfi olvasó hangot fölháborodásának csak egy adott — legalábbis írásban, lehet, hogy más módon még lesz, ki sort kerítsen rá.

„Véleményem szerint ön egy olyan ember, aki: 1. Már nyugdíjaskorú. 2. beszűkült érdeklődési körű. 3. Elvesztett realitásérzékű. Csak azt nem értem, miért nem ott él és írja badar cikkeit, ahonnan a családfája származik, és ahová való??!!” — írta egy 55 éves, minden iránt érdeklődő és átlagos jövedelmű ember.

Nem szeretném ezzel elütni a dolgot. Az úr nemcsak nemével és nemcsak névtelenségével képezett kivételt. Önök közül, kedves hölgyeim, bár volt, aki el is átkozott, de származási problémákat nem boncolgatott senki sem.

Nem marad hátra más.

Kedves Hölgyeim! Elnézést kérek Önöktől.

Kezeiket csókolná

Bächer Iván