Kurtág

Ma hetvenöt éves Kurtág György.

Mondjuk, zeneszerző. Mondjuk, magyar. Mondjuk, nagy.

Mert ő nemigen mond ilyesmit.

Kilencven körül egy nagy magyar zongorista megpróbált készíteni egy interjút vele. Tanulságos a kazetta, amely dobozban maradt. Kurtág a vízlépcsőkkel s egyebekkel kapcsolatos kérdésekre általában ilyesmiket felelt: „Biztos… lehet… Nem tudom… szóval… nagyon kérdéses minden…” Majd ezt találta kibökni végül: „Tulajdonképpen elölről kellene kezdeni…” „Mit?” — kérdezte a beszélgetőtárs hökkenten. „Nem tudom…”, majd hosszas hallgatás után, halkan, bizonytalanul, inkább kérdezve, mint kijelentve: „Az egészet…”

Aztán hosszú hallgatás megint.

Majd az újabb és újabb nógatásokra újabb és újabb köhécselés: „Nem tudom… Lehet… de nem biztos…” És amikor a türelmét vesztett kérdező kemény állításokat szegez neki, akkor Kurtág rácsodálkozik nagyon: „No hát… Ne mondd! Ez fantasztikus… Nem is tudtam…” És heherészett zavartan.

Mint egy gyerek.

Merthogy az.

És azzal nagyon kell vigyázni. Mert a gyerek még tudja a valót. S nem is rejti még véka alá. A gyerek még radikális.

Kurtág is az.

Kurtág se nem kérdez, se nem válaszol. Ő leszámol. Leszámol ezzel a világgal, amely felszámolta önmagát. És fölpanaszolja a mégis-embert, aki mégiscsak szenvedi ezt a világot, amelyet embertelenné ő maga tett.

Kurtág újra kezdett.

Egyszer elkezdte, és azt aztán abbahagyta egészen. Hozzálátott valami újhoz, s mikor elkészült vele, odaírta — sokadik — műve fölé: Op. 1. Aztán e vonósnégyesre mint masszív alapra nekikezdett építkezni. És azóta dolgozik lankadatlanul és meg nem alkuvón. A látszólag setesuta, tétova, cetlikre fölfirkantó, aztán a cetlit újra és újra elejtő, spekuláló, lassan, kínkeservesen dolgozó, újra és újra átjavító ember hihetetlen tudatossággal él és dolgozik. És a mű, ha nincsen is még kész, de mára impozánsan áll, kimagaslón és egyedül.

A műbe minden és mindenki be van olvasztva már, aki csak valami értéket, használhatót szenvedett az elmúlt évezredekben. Az ókoriaktól, a Bibliától, Bornemissza Pétertől a német és orosz klasszikusokon át a kortársak hosszú soráig, és persze Bach és a kései Liszt, az utolsó Beethoven-kvartettek és Bartók mind be lett falazva a páratlan építménybe gonddal. Minden használható életműből, könyvből, írásból, sóhajból, cédulkából, töredékből hasznos tégla lett. Soha még alkotó ennyi mindenkinek művet nem ajánlott. Föl lett itt használva még a fölhasználhatatlan is, a nyelv. Ráadásul Kurtág soknyelvű. Birtokolja a franciát, a fölvilágosodás nyelvét, a németet, a klasszicizmus nyelvét és a szenvedés nyelvét, az oroszt. És akkor még van neki anyanyelve is. Meg gyermekkori nyelve, a román.

Lehet erre mondani, hogy ki van ez találva nagyon. Igen, Kurtág tudatos, sőt tudós művész. De ezt a gondosan megszerkesztett és apró darabokból szisztematikusan és hatalmas munkával fölépített és ma is épülő konstrukciót egy varázsos ember sugárzása öleli egybe.

Kurtág muzsikája nem mászik a fülbe. Szívbe és markol.

Csak éppen a szívet oda kell tartani.

Azt pedig nemigen szeretjük. Fárasztó. Ijesztő. Félelmetes. Magunkba nézni. Nyitott szemmel. Látva és nem elfordítni fejet. Nem szeretünk a végünkre járni. Kurtág a végére jár. Kizenél e végét járó világból. Mint kettős versenyének végén, mikor a kristályosan áttetsző zene kicsepeg a semmibe.

És persze mindettől nem elválaszthatón: Kurtág tanár úr.

Az effektíve és a Könyv szellemében is.

Tanítva ismer meg művet, embert.

A kozmikus magány muzsikusa mindig csak társas muzsikát tanított és tanít.

Bächer Iván