Révész Béla

Révész Béla nevét senki nem ismeri.

Révész Béla nevét mindenki ismeri, aki beleérdeklődött Ady Endre életébe csak egy kicsit is. A költőről írott vagy féltucatnyi könyve éppúgy ott van minden Ady-fertőzött magyar ember polcán, mint Bölöni, Hatvany s a többiek visszaemlékezései.

Egész életét meghatározta az 1905. januárjában a Budapesti Napló Honvéd utca 10. szám alatt lévő szerkesztőségében kötött barátság. „Tudom, hogy valakit ismertem, akiért érdemes volt megszületni” — írja egyik Ady-könyvének bevezetőjében.

Kedves antikváriumomban láttam s vettem meg múltkorjában novelláskötetét, egy regénye is megkerült, itt van a masina mellett diszken a teljes Nyugat, ráadásul látom az évfordulónaptárban, hogy éppen ma százhuszonöt éve, 1876-ban — és akkor hát induljunk is neki — született Esztergomban.

Apja, míg a filoxéra el nem vitte a szőlőt Esztergomból is, borkereskedő volt.

„Valamikor költöző, éneklő madarak közt éltem…” emlékezik az odahagyott esztergomi zsidók ködbe burkolózó, búgó, zúgó, daloló üvegharangjára vissza Révész. Iskoláit Pesten végzi be, gimnazistaként egy proletárkaszárnya alkóvjában egy fél matrac volt övé. A „matrac” másik felére minden éjszakára más-más lakó kerül.

Érettségi lesz legfelsőbb végzettsége, akárcsak nagy barátjának, vagy Krúdynak, vagy oly soknak még. De a gyerekek miatt említsük, hogy egy korabeli érettségi minden szempontból felette állt egy száz évvel későbbi diplomának.

Révész három összefonódott gyökérrel kapaszkodott a századelő Magyarországának — a szikes ezredelőről visszatekintőn fájdalmasan — gazdag világába. A megújuló, modern magyar irodalom volt az egyik, a virágkorába szökkenő — hogy azt ne mondjuk: polgári — magyar hírlapírás a másik, és a szociáldemokrata munkásmozgalom volt a harmadik gyökér.

Az elsővel kapcsolatban megemlíthető, hogy Révész Béla az induló Nyugatnak 1908-tól, az első, legendás számtól kezdve állandó szerzője volt, több tucat írása jelent meg tőle és több tucat róla itt. A színházi kísérletező Révész 1912-ben Bárdos Artúrral alapította meg az Új Színpadot, ahol később darabja is ment. Irodalmi elismertségét az 1931-ben elnyert Baumgarten-díj jelzi, ha jelzi.

Révész éveken át volt különböző polgári lapok és több évtizeden keresztül a Népszava szerkesztője. A kommün alatt tagja volt az irodalmi direktóriumnak is, és ebből fakadón — no meg származási problémák miatt is — 1919 után emigrálnia kellett. Csak a Peyer-féle paktum után térhetett haza.

(Azon spekulálok, hogyan tudnám én azt a gyerekeknek pár sorban éreztetni, mi volt az: magyar szociáldemokrata munkásmozgalom. De leteszek erről, azt hiszem. Sok minden nincsen már, ami volt, de talán semmi se nincsen annyira, mint ez a szép dolog volt egykoron.)

Révész Béla az első szocialista író, ha szabad ma mondani ilyent.

Nem egyszerűen a szegények írója volt, bár azoké is, hanem a szervezett munkásság írója.

De nem hivatalosan, hanem szervesen az. A legmélyebb beleérzéssel ábrázolta, vagyis inkább festette, verselte, zenélte el festőlegények és pékek, cselédlányok és gépmesterek, kültelki prostituáltak és öngyilkosok világának hangulalfoszlányait.

Rövidke, történet nélküli képeket, miniatűröket írt, színes, költői szövegeket, egyperceseket, csakhogy az ő egy perceiben soha nem történik semmi sem. Csak fölvillan egy arc, egy kéz, egy pillanat, egy álom, egy szín, egy folt, megpendül egy húr, fölcsendül egy dallamtöredék.

Tabáni kiskocsmában munkások énekelnek vasárnap délelőtt. És kész. Énekelnek. Nem történik semmi más. Meghal egy zsidó öregasszony az esztergomi gettóban. És kész. Meghal. Előtte kiabál szegény. De különben semmi. Festők festik a plafont. És kész. Festik. Persze így: „…a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik, piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a fütty föltrilláz…”

Mert így írt Fejes Endrének egyik őse. Meg még ígyebbül.

„Lángol a napgolyó a jéghegyek hegyében, fényküllőivel eljár a kék völgyben, a fehér bérceken s fölszakítja tengeres örvénylésre a verőfény zsilipjeit és megveri varázsérintgetéssel a gleccserek fejére rádermedt jégharangokat. Szűzi ének szüremlik a fehérség mezőiről… megdobogtatja az örömmel elfáradt szívedet, a roskadt hüvelyt megöleli a biztatással, megtörött szemedben kinyílik az áhítat s a magányosság sátorában bíbelődünk mindig — a meg nem érkező szerelemmel? A nehéz lidércekkel, babona vagy Isten leselkedik fölöttünk? Évezredek jégszikláit a titokzatosság egy forró lehelete íme elmeríteni tudná? Merről az út, míg az idők méhéből az anyám méhébe általadtak? A sugárzó mindenségben búgnak a jégóriások, egy szörnyű kéz andalodik a félelemorgonán, hangok, ömlőek, mint a szerelemes párok patakzása, eszméletkobzók, mint a szédület pillanatai az életbúcsú percében, begubózzák rettegő szívünket — ébredésre, rezzenésre rángatják testemet.”

Könyveiről, novellásköteteiről, regényeiről mindenki írt — s szinte kivétel nélkül elismerőn akinek számított szava: Ady, Babits, Kosztolányi, Krúdy, Szini Gyula, Kuncz és Schöpflin Aladár. Egyedül Illés Endre előlegezte meg a jövőt a harmincas évek derekán.

„…nincs központi mag, hiányzik minden vonzás, mely összetartaná az álomvilág szétszóródó csillagait.” — írja Révész egyik könyvéről… Figurák és történetek agyaglábakon mozognak… Révész Béla… eszközei nem alkalmasak a valóság formálására, történetek szövésére, figurák mozgatására… Szókincsének jelentős s ma már avuló része — az Ady szókincs… Itt is a »történés« az a veszedelmes szírt, melyet a betűk bizonytalan hullámzásán óvatosan elkerül a múltakra emlékező hajós…”

Illés Endrének igaza lett.

Mikor Révész Béla, az ember meghalt, szinte abban a pillanatban Révész Bélával, az íróval is megtörtént ugyanez.

Szomorú tanulság ez: a szöveget, a csak a szöveget író, csak azt matató, tupírozó, felkócoló és fésülgetgető író életében, ha szorgos, ha igyekvő, ha akar, ha kedves, ha szeretetre méltó, és persze ha van benne valami, tehetség is akár, úgy sok mindent elérhet. Nagy barátok sok jó szavát, elismerést, díjakat. Életében. De az utókor az olyan, mint a gyerek: nem ismer könyörületet.

Én megszerettem Révész Bélát, még a szövegeit is. De menjek oda a huszonéves gyerekhez és adjam oda, olvasgassa ezt, példának okáért: „Zümmögj csak szavacska, mártsd meg magad a fűszerekben, hogy súgjad a halhatatlanságot, amikor a fák nedveinek, mert nem bírják el csordulásukat, a rügy feszül, mert virágot akar, a füzes fanosodva ontja bősz sörényét, a gyenge ágak sípszavukat zendítik, táncos cserebogár a vonatablak előtt és odahaza a gesztenyések alatt, onnan jön… süllyedt tavaszomból, amikor együtt buzdultam én is a megérintett röggel, megindult füvekkel.’’

Hát nem.

És mégsem így van ez. Mert a gyerek könyvespolcán ott van Révész Béla. Ott van az Ady- könyv, és ott lesz az mindig és mindenütt most már arra a kis időre, amíg magyar nyelven történik még olvasás.

És ez azért szép dolog.

Hogy a nagy barát, aki nem akart lenni soha Művész, egyszerűen csak az volt, aki nem akart mondani sohasem Nagyot, egyszerűen csak minden sorából süt a nagyság, az, aki életét holtával kezdte csak igazán, vagyis az, aki halhatatlan — az halhatatlanná tesz mindenkit, aki az útjába került.

Ez igazán szép tőle.

Végül, csak hogy a történet kerek legyen, kell-e mondani, hogy Révész Bélát, akinek amúgy becsületes magyar sors jutott, hisz zsidó volt, szocialista volt s ráadásul még süket is — nem véletlenül Beethoven ihlette egyik legszebb novellaciklusát —, ezt a Révész Bélát 1944-ben a Gestapo Auschwitzba hurcolta, ahol megölték. Nem mint zsidót egyébként, hanem mint szociáldemokratát, de ennek nincsen jelentősége sok — ha egyszer elkezdik az embereket vinni, akkor már mindegy, hogy miért. Révész egyetlen leányát, Máriát, Hlinka gárdistái koncolták föl. A feleséget deportálták. Ő a lágerből hazatért, így még megérhette, hogy férjét elfelejtsék egészen.