Szekrécia

Budapest Erzsébet királynőről nevezett városának nem volt címere.

Gondolták az erzsébetvárosiak, itt az ideje, hogy legyen.

Tudós heraldikusokkal terveztettek maguknak címert tehát.

Lett is a dologból nagy kravál. Hogy mi legyen a címerben, és mi nem.

Újlipótvárosban ilyesmi nem fordulhat elő.

Itt címerügyben nem lehel vita.

Ezt a városrészt egy dolog jellemzi mindennél markánsabban, mindent meghatározón és mindent elnyomón.

Itt nem lehet más sem a pajzsban, sem a koronán, itt nem lehet más se kék mezőben, se zöld mezőben, se fehérben, se vakító vörösben. Csak egy.

Ami elborítja Újlipóciát.

Újlipótváros címerében nem lehet semmi más.

Újlipótváros agrárvidék lett. Nincs az a leggondosabban megmunkált termőföld, amelyet ily vastagon és egyenletesen borítana a trágya.

Nincsen kihagyva egy talpalatnyi hely sem. Az úttestet, a járdát, a tereket összefüggő bélsártenger lepi. Nincsen itt sziget, sem kiút, sem menekvés. Itt csak egy dolog van, a nagy.

Újlipóciában nem lehet belépés nélkül autóból kilépni, és nem lehet csak autóba belépni se.

Újlipólvárosi lehajtott fejjel megy az utcán. Libasorban.

Az újlipótvárosi karon ülőt az utcán letenni nem lehet. Mert akkor máris ürülékben dagonyázik a ded.

Újlipóciában az összes gyerekkocsi minden kerekén vastagon szárad a széklet.

Újlipóciában e kerekeken s persze cipőknek talpain minden bekerül a házakba is, mi odakinn eluralkodott. Beivódik a lakásokba, a szőnyegekbe, a falakba, az asztalra, a tányérra, a sóletbe, a borba.

Újlipóvárosnak nem csupán új címere, de új neve is lehetne: Fekália például. Vagy Szekrécia. Székletfehérvár. Szekrétum City. Végbélsárvár.

Újlipótváros csudás unikum. A maga levében.

Világörökségi listára kellene terjeszteni föl.

Turistacsoportokat szervezni ide.

Országimázs Központnak kellene csinálni prodzsektet. Hatalmasat, drágát s persze millenniumit.

Mert ilyen nincs sehol. És nem is lehetne.

Másutt a Köjál, vagy amilyen téesz van éppen, ezt nem engedné egy pillanatra sem. Egy működő népegészségügyi hivatal betiltaná az egész kerületet azonnal. Becsukná. Leöntené klórmésszel három méter vastagon.

Másutt egy főpolgármester, ha meglátná, hogy városának egy szegmentjét ürülék borította el, szívrohamot kapna biztosan. Aztán lemondana. Aztán volt városa takarításának szentelné egész hátralévő idejét.

Másutt egy kerületi polgármester nem foglalkozna mással, csak ezzel.

Zacskómasinákat szereltetne minden utcasarokra fel. Mindegyik mellé külön e célra rendszeresített kis zöld kukákat is. Plakátokon és szórólapokon szólana a kutyás polgártársaihoz barátin. Kérne. Nevelne. Büntetne végül. Iskolai órákat szervezne. Gondoskodna arról, hogy minden utcán végigmenjen egy üzemelő locsolóautó naponta egyszer legalább. S végül megbízna egy belga tanácsadó céget, aki eredeti ötlettel rukkolna ki az adófizetők millióiért: be kell vezetni az utcaseprés intézményét.

És mindenekelőtt. Ezt semmilyen más település polgársága nem viselné.

Nem tudna ily örömmel ürülékben élni.

Másutt a polgárok elzavarnák azt a polgármestert, aki ily közönnyel tűrné, hogy a várost ellepje a guanó.

Másutt a polgárok gondoskodnának arról, hogy minden járda minden reggel le legyen seperve, slagozva gondosan.

Másutt a kutyás összeszedne kutyája után.

Másutt a nem kutyás rászólna a feledkezett kutyásra.

Másutt az egyik polgár így szólítaná meg a másikat, ha az történetesen kutyás:

— Jó napot, Burger úr! Pocsék az idő megint. És mit szól az agrárminiszterhez? Egyébként zacskója van? Mert ha nincsen, adok szívesen.

Újlipótvárosban ilyen nem fordulhat elő.

Az újlipót polgár szekrétumhoz szokott.

Talán már meg is szerette azt.

Anélkül már nem is tudna élni.

Nem lehet hát címerében se más.

Legfeljebb még egy griffkutya.

Hét fejjel.

És hetvenhét fenékkel.

Nekem nem volt kutyám sokáig. Nem is vágytam kutyára.

Aztán lett kutyám. Egymáshoz csapódtunk. Így alakult történelmileg. Aztán együtt idevetődtünk.

Az első időben, mikor még frissen, fürgén le tudtunk rohanni a partra, egészen oda, ahol az ősfolyam menetrend szerint tisztára pucolja a teret, nem volt probléma semmi.

De aztán lassan megöregedtünk.

Elfáradt a kutya, nem megy messzire.

Lassan a tizenötödikbe lép.

De én legalább az övébe nem.

Nem volt könnyű eleinte, mi tagadás. Nem erről álmodtam holdvilágos éjszakákon egykor. Hogy marokszedjek. De most ez van. Szedés. Gyűjtögetem az alkalmas méretű — lehetőleg nem túl átlátszó — zacskókat, amiket a „Cili”-nél vagy az „Ági”-nál kapok. Jó boltok ezek, jók a zacskóik is. A kapun kilépve húzom, cibálom a kutyát, hogy a kapu előtt ne történhessen semmi se. Az úttesten általában túlesünk a dolog könnyebbik felén. Ez sem épp túl higiénikus, de mit tegyünk. Ez ellen csak a slag tehet. Slag nincs. Aztán megyünk tovább, az úttesten, s ha a kutya megáll, akkor megállók mellette én is. Tesszük a dolgunkat. Ami engem illet, én kikeresek zsebemből egy zacskót, egy közepes minőségűt, mert a legjobbat mindig sajnálom, azt tartalékolom nehezebb esetekre, vagy például arra az esetre, ha többen is figyelnek, ilyenkor vehessek mégiscsak elegánsabb zacskót elő. Bal kezembe fogom a pórázt, jobb kezemet beledugom a zacskóba. Még egyszer, utoljára ellenőrzőm, nem lyukas-é. De nem. Amikor aztán eljön az időm, akkor lehajolok, egy vagy maximum két mozdulattal fölmarkolom a kérdést, fölegyenesedem, bal kezemmel kifordítom a zacskót, amiben így máris — kéz érintése nélkül — benne van, aminek ott kell lennie. Most már csak megpördítem a zacskót és — akár egy jóllakott napközis az uzsonnacsomagjával — indulok könnyeden a legközelebbi sárga szemetes felé.

Ki lehet bírni. Ha a kutya — évente egyszer — elrontja a gyomrát, hát az vis maior. Akkor színes locsolókocsikról álmodunk.

És nagyon egyedül érezzük magunkat itt.

Nem illünk mi ide.

Ellene dolgozunk a trendnek.

Rontjuk a kulőr lokált.

Félünk, kinevetnek, megszólnak, bírságolnak itt, elküldenek, kivetnek, elűznek minket innen.

Megyünk már, megyünk.