Férj és feleség

— Boriska pedig fantasztikusan főz. Olyan bablevest csinál, aminek párja nincsen.

— Karesz pedig csudásan eszik.

— Mindig tesz bele egy csülköt.

— Karesz mindent megeszik. És olyan jóízűen, hogy öröm neki főzni.

— Gyakran nem is egyet. Egy elsőt meg egy hátsót.

— Karesznak mindegy az. Ő fölfal mindent.

— És Boriska nem berántja, nem is ha­barja, nem is taubolja, hanem egy kis zsírra rádobja a levesbe szánt felkarikázott lecsókolbászt.

— No, azt az egyet nem eszi Karesz. A lecsókolbászt. Azt mondja, hogy a vágó­hídon seprűvel szedik össze a belevalót abba.

— Boriskának van egy hentese, nem is egy van, több is, imádják a hentesek Boriskát, versengenek Boriska kegyeiért a hentesek. Úgyhogy olyan lecsókolbászt szokott hozni, mint az álom. Nyersen is isteni.

— De egyébként Karesz is megeszik mindent.

— Felkarikázza a kolbászt, rádobja egy jó evőkanálnyi zsírra, és megpirítja, hogy átmenjen a kolbász íze a zsírba. Arra aztán rászór lisztet vagy másfél marékkal, kicsit megpirítja, és óvatosan felönti, elébb hideg vízzel, majd egy kis lével, s a végén ezt az egész kulimászt hozzáadja a leveshez.

— Karesz úgy eszik, hogy attól megjön a gusztusa annak is, aki nem éhes. Csu­da, ahogy az enni tud. Megadja a mód­ját. Minden egyes falatot megünnepel. Öröm neki főzni.

— Boriska rendes is.

— Karesznél rendesebb nem lehet. Ka­resz nagyon rendes. Az egy csuda, hogy mennyire. Rendes a végtelenségig. Amit ő mond, az úgy van. Nekem nem hazu­dott soha, tudom.

— A gyerekekkel pedig Boriska úgy bánik, hogy az fantasztikus. Boriska egy nevelőzseni, egy pedagógiai fenomén.

— Karesz is. Igaz, megveri őket néha. De jól veri. A gyerekek szeretik is, ha ő veri őket. Ha elfeledkezik róla pár hétig, akkor már szólnak. „Apu, mikor versz meg?” És akkor ő megveri őket.

— Boriska tiszta. Tiszta ő is, tiszta a la­kás, a kert, a kocsi, minden tiszta körü­lötte.

— Hát a Karesz nem. Ő elöl hagyja a dolgokat. Persze, mert tudja, hogy én úgyis elrakok utána. Viszont mindent megszerel. Mindegy az neki, hogy vil­lany, víz, gáz, akármi, ha valami baj van, akkor ő azt elhárítja. De azonnal. Csuda keze van. Érzik őt a dolgok. Sze­retik őt a dolgok. Engedelmeskednek neki. Ha elromolnak, mindig megjavul­nak a kedvéért. Karesz a dolgok dokto­ra.

— Boriska meg a virágoké. Ahol ő van, ott minden virágba borul. A szoba, az erkély, a kert. Ha ő egy virágot elül­tet, az biztosan megfogan.

Karesz ugyanígy van a kutyával. A kutyának ő az isten. Csak biccent egyet a fejével Karesz, és a kutya már ugrik is. A kutyát is veri, és az is imádja. Csudásan ver Karesz. Csak engem nem ver so­ha.

— Boriskának gyönyörű hangja is van, ráadásul. Ma este is megy a kórusba pró­bálni. Nyáron utaznak Spanyolországba is. Ő énekli a szólót. A gyerekek mindig elaludtak azonnal, ha este ő énekelt ne­kik.

— Karesz fantasztikusan vezet. Ha ő ül a volánnál, szinte magától megy az autó. És magától áll meg, amikor kell. Még soha nem karambolozott Karesz. Pedig már tizenkilenc éve vezet.

— Haj, jaj… Boriska.

— Karesz is, hajjaj…

— Jó.

— Egy angyal.

— Kedves.

— Na, mondjuk, Karesz lehetne ked­vesebb is kicsit.

— Szép.

— Szeret engem.

— Nagyon szeret.

— Hiába, na, megfogtuk az isten lábát.

— Megfogtuk, hiába.

— Nagy mázlisták vagyunk.

— Azok.

— Viszont lassan menni kell.

— Nekem is.

— Négyre viszem a gyereket.

— Én meg megyek kórházba az apó­somhoz.

— Hol a gatyám?

— Gyere, még egyszer csókolj meg…

— Gyere…