Kínai flódni

Széplaki Katalin, született Sándor Jenőné.

Széplaki Katalin, mióta elvált, tehát tavaly nyár óta, így mutatkozik be, ha véletlenül valami idegenbe botlik, ami persze már ritkán fordul elő: Széplaki Katalin, született Sándor Jenőné.

Oly sokat élt le urával, hogy szinte újjászületésnek érezte, mikor megszabadult végre tőle.

És ez persze rögtön nem igaz így.

Mert érzett-érez fölszabadulást, könnyebbülést, valami furcsa, megfoghatatlan örömet, amit csak kamaszkorban szokás érezni leginkább — de az ember ritkán érez egyszerre egyet, különösen ritkán ötven körül, amikor már a tapasztalás mindennek azonnal mutatja hátulütőjét, fonákját, árát. Katalin bensőjében is szépen elvegyült a megkönnyebbülés félelemmel, lelkiismeret-furdalással, hiányérzettel, és ki tudja, még mi mással, talán még — bár ő hevesen tiltakozna a feltételezés ellen — szeretettel, noch dacu szerelemmel is. Mit csináljunk, ilyen az élet, mindenféleséges.

De azért új élet kezdődött, és az mindig izgalmas, merész dolog, erőre kap az ember attól, legalábbis egy ideig.

És az egész, ez az erőre kapás nem volt másnak köszönhető, csak a flódninak, a kínai flódninak. Annak a flódninak, amely a centrifugális és centripetális erők egyensúlyát végérvényesen az utóbbi felé billentette el.

Széplaki Katalin és Sándor Jenő a hetvenes évek derekán házasodtak össze. Egyetemisták voltak mind a ketten akkor. Sitty-sutty jött gyerek, három is, indult a gyerek-robot, munka, a pénznek keresése, ha tetszik, föladat, kihívás, megmérettetés és más efféle komikus dolgok, ugyebár. A házaspár mindkét tagja muzsikus volt, az asszony ének- és szolfézstanár, zongorás az ember. Mondani nem kell, hogy ugyancsak fölkopott volna az álluk, ha hon maradtak volna. Ők azonban már régóta főként külhonban keresték meg a betevőt. Sándor — a Zeneakadémia egyik tanárképző tagozatának havi akkor, a nyolcvanas évek elején havi három-négyezer forinttal megbecsült tanára eleinte évekig haknizott nyaranta, görög luxushajókon és felkapott fürdőhelyeken szalonzenélt, később távoli országokban vezetett kurzusokat, tanított, lassan öt éve pedig már Kínában talált munkát. Ott élnek azóta, a kilencvenes évek közepe óta Sanghajban, mégpedig jól, a férfi kamarázik, tanít, egy-egy koncertje is van, az asszony pedig egy kis magánkézben lévő zeneiskolában, ahová főként külföldi üzletemberek, diplomaták gyerekei járnak, tanít szolfézst, éneket, vezet kórust, ma már ő az iskola második embere.

A nyarakat jobbadán Magyarországon töltik, s általában hazatérnek — még él egy nagymama, pár közelebbi rokon és sok barát — a téli ünnepekre is.

Érthető tehát, hogy Katinak és Jenőnek húsz-egypár éven át egy perce sem volt, végiggondolni: tulajdonképpen egymáshoz valók-e ők ketten. Egy negyedszázadnak kellett eltelnie majdnem, mikor adódott végre egy szusszanásnyi idő. Ez elég is volt belátni: nem.

De hát mit lehetett már tenni akkor?

Összebilincselte őket a három cseperedett gyerek, a közös múlt, a megannyi szép — valóban szép — emlék, közös baj, szülőknek végigcsinálása, számtalan munkahelyi fordulat, válság, váltás, miegymás. Ha nem is voltak valók egymáshoz, összeszoktak, összeértek, összeszenvedtek egymáshoz ők is.

De a legfőbb centrifugális erő, a három gyerek önállósodása lassan túlsúlyba hozta a rendszerben a széttartó centripetális erőket közöttük. Katalin régóta gondolta már, hogy Jenőnek hébe-korba van valami nője, annál is inkább, mert gyakorta hónapokat töltöttek egymás nélkül el, de hát, gondolta Katalin, nem biztos az, és ha így van, az se tragédia még. Tulajdonképpen ami sokkal jobban bántotta őt, bántotta egyre jobban, évről évre jobban, az Jenő minden képzeletet fölülmúló rendetlensége volt.

Kétféle az ember — hogy valami eredeti fordulattal éljünk. Az egyik rendes, a másik rendetlen. A sors általában gondoskodik arról is, hogy rendes ember mindig rendetlen emberre leljen, s azzal kelljen életet élnie, és fordítva is igaz ez, még szép.

Például Sándor Jenő rémesen rendetlen volt, az nem is kifejezés, hogy rendetlen, nem is ismerte a rendet, nem is tudta, mi az, soha életében dolgot ő el nem rakott, bármi került a kezébe, ha arra már szüksége nem volt, azt letette ott, ahol ő állott éppen, s oda, ahová az lépéstétel nélkül letehető volt, legtöbbször a földre hát.

Jenő soha életében nem mosott se gatyát, se tányért, nem ürített ki hamutálat, ruhát be nem hajtott, nem is lett volna képes erre, föl nem sepert, cipőt nem pucolt.

Hogy Katalin milyen volt ezzel szemben, azt nem kell részletezni már, elég talán csak azt megemlíteni, hogy a tíz esztendeje Kínában élő asszony még egyetlenegyszer sem tette lábát kínai étkezdébe be.

Ő otthon főzött mindennap, hazai kosztot, legfeljebb a tengeri herkentyűk felé nyitott kicsinyt.

Bezzeg Jenő! Nem múlott el hét, hogy el ne veszett volna valamelyik kínai piacon. Egy-egy ilyen túra után nemegyszer kellett a gyomrát is kimosni. Volt egy ügyes kis otthoni gyomormosó készülékük, japán, avval Katalin Jenő mindenféle halakkal, rágcsálókkal, sáskákkal, patkányokkal, s ki tudja, még mivel telirakott gyomrát egykettőre ki tudta pucolni. Lám, ez is egy centrifugális tényező volt, a gyomormosás, azt se csinálja meg akárkinek az ember, hacsak nem ez a hivatása.

Talán ez a szenvedély, a piac, no meg, hogy a gyerekek is szépen megtanulták a nyelvet, a kettő okozta, hogy pár évvel ezelőtt Sándor Jenő beiratkozott egy kínai nyelvtanfolyamra — mint muzsikus egyébként elboldogult az angollal is.

A tanfolyamon, amelyre — a kínaiak többsége tud kínaiul — természetszerűen főleg külföldiek jártak, Jenő persze megismerkedett számos szimpatikus kollégával is. Egy ausztrál sofőrrel például, akivel együtt jártak el sörözni később. Vagy egy angol óvónővel, akivel gyermeknevelési problémákról lehetett beszélgetni jól. És Jenő persze mindenekelőtt a tanfolyam vezetőjével barátkozott össze, egy roppant kedves, fiatal hölggyel, bizonyos Tso Chia-chunggal.

Ővele egy év leforgása alatt rendkívül jóba lett Katalin is, ugyanis Sándor — a kínai nyelvtanításért mintegy cserébe — tanítani kezdte a kínai asszony két kis leányát zongorázni, így összejárt a két család, a kínai hölgy és a két kínai gyerek — a férj Amerikában dolgozott —, hetente legalább egyszer tiszteletét tette a magyar családnál, volt, hogy ott is aludtak, ami pedig a kínaiaknál nem szokás.

Tso Chia-chungnak a szülei pékek voltak egyébként, ami külön egzotikumot jelentett, mert a kínaiak köztudomásúlag nem esznek kenyeret, de egy kicsit úgy látszik mégis esznek, ennyit tehát a köztudomásról. Mindenesetre, ha a kínai asszony meglátogatta a magyar családot, nem jött üres kézzel soha, csakis isteni süteményekkel, furcsa puffancsokkal, mézédes, töltött tésztákkal megrakodva.

Aztán egy ízben Katalinnak haza kellett jönnie, anyja beteg lett igencsak, egy egész nyarat itthon töltött Budapesten, a gyerekek szerte táboroztak a világban már, az ember viszont Sanghajban maradt, mert volt ott neki néhány kurzusa. Katalin október elején tért Sanghajba vissza.

A repülőn végig szokása szerint szorongott, mi várja otthon, előfordult már olyan is, hogy az ajtón belépve visszafordult és lement a házban lévő pizzériába — ahol addig még nem járt soha — elvégezni dolgát, az ugyanis az otthoni mellékhelyiségben nem volt lehető. Jenő ugyanis általában hozzá megtérő asszonyát rendesen förtelmes rendetlenséggel, kosszal és mocsokkal fogadta.

Most azonban, mikor belépett az asszony az ajtón, kellemesen meglepődött. Ha nem is volt rend, ha látszottak itt-ott szétdobált ruhák, ha sápadozott is a szobában pár piszkos pohár, de a lakásban összességében feltűnő tisztaság honolt. De ami a legjobban megdöbbentette Katalint, és ami szemet szúrt neki azonnal, a kredencen egy teli tál gusztusos, friss sütemény volt.

Jenő enni szeretett, főzni nem, a tésztaféleségekről pedig úgy tudta, hogy azokat speciális fákról szüretelik tűzről pattant parasztmenyecskék.

— Mi ez? — kérdezte gyanakvón az asszony.

— Valami sütemény — vonta meg vállát Jenő.

— Milyen sütemény?

— Mit tudom én. Nem vagyok én pék.

— De hát ez flódni.

— Lehet.

— Ez flódni! Ez igazi flódni! Ez épp olyan, mint anyám flódnija! Ez a mama flódnija!

És akkor Katalin a könyvespolchoz rohant, levette onnan nagyanyja kézírásos szakácskönyvét, amit huszonöt éves születésnapjára anyjától kapott, levette és kinyitotta, és keresnie sem kellett, mert a fekete kötésű ódon füzet éppen ott nyílott ki, a flódninál, és ki is esett onnan egy kis papiros, teli mindenféle kínai írásjellel írva.

— Hát mi baj van ezzel? — hebegte Jenő. — Mi a baj, hát ezen tanultuk a nyelvet.

Mire egyik képére kapott egy hatalmas visszkezes pofont, a másik képére pedig egy tálca flódnit, frisset, gusztusosat, hazait.

Nyáron elváltak. Naponta telefonoznak egymásnak azóta is. Katalin amúgy egyedül él, szép rendben, szorgosan, szomorún. Jenő egy Sanghaji pékségben keresi kenyerét, esténként kis kínai gyerekekkel ül a zongora mellé, jó is, legalább nem zavarja a derék Tso Chia-chungot a takarításban.