Népszabadság, 2001. január 22.
BÄCHER IVÁN
Eltemettük hát Dzsimit is.
A magam részéről egyébiránt az idei év kezdetéig nem hallottam róla, valami viccet meséltek a gyerekek egyszer, amiben szerepelt a neve, de a viccet — fizimiskáját nem látván addig Dzsiminek — nem értettem. Természetesen zenéjét, dalait sem hallottam, nem is tudtam róla, hogy működik e néven muzsikus. Lehet, hogy cinizmusnak tetszik, de akkor is ez a való: figyelmemet az a híradás keltette föl, miszerint újév másnapján kakasokra lövöldözvén saját fejét találta el, szegény.
Nem vagyunk egyformák, hiába. Egyikünknek az élete értelmetlen, másikunknak a halála az.
Gondoltam, ha már életében nem tiszteltem meg figyelmemmel, legalább temetésére elmegyek Dzsiminek.
Ott voltam hát Csepelen, a temető bejáratával szemközt, ott ácsorogtam hosszú órákon át.
Mindent láttam, mindenhová odafértem, nem kellett félni eltaposástól, tömeghisztériáról — volt hely bőven, nem voltak sokan ugyanis.
A beharangozott nyolcvan-százezer tisztelő helyett jó, ha hétezren jöttek el.
Csöndben ácsorgott-iszogatott a nép, nem volt sírás, összecsuklás, hisztéria semmi — a kereskedelmi televízióknál dolgozó kollégáknak véres verejtékkel kellett megdolgozniok pár könnycseppért, egy delíriumba ájuló hölgyért, még szerencse, hogy egy Wartburg két embert valóban fellökött.
Azt nem vette egy kamera sem, mily csudálatos felvonulása volt a lábbeliknek: sokemeletes koturnusok, tűhegyes férficsizmák, fémkerettel pántolt böhöm bakancsok, kínai piacon beszerzett edzőtarkaságok vegyültek félretaposott, poros makkos félcipőkkel.
Elég volt lehajtott fejjel ténferegni, hogy látható legyen: ez itt nem az elit.
Lehajtott fejjel kiviláglott rögtön: ez a Dzsimi, szegény a szegények dalosa volt.
Rendes ember volt Dzsimi.
Fülbemászó dallamokat adott azoknak, akiknek életéből kiveszett már minden harmónia. Erőt mutatott fel a védteleneknek, boldog családot azoknak, akiknek senkijük, és gazdagságot, akiknek semmijük nem maradt, vagy nem volt sosem. Megmutatta, hogy szegényből is lehet gazdag ember, és hogy bárkiből lehet király — még ebben az országban is.
Ácsorogtunk, újságírók és tisztelők — egy a négyhez arányban — a temető előtt, forralt bort és hagymás zsíros kenyeret fogyasztva, miközben jobbadán a héten elhunyt nagy színészről folyt a szó.
— Nem tudja, hol temetik? — fordul hozzám egy idősebb úr. — Biztos Farkasréten. Budai volt.
— Biztos Farkasréten — mondom bizonytalanul.
— Én amúgy hajós voltam, harmincnégy évet húztam le a Dunán. Meg még öt évet itt a Szabadkikötőben. De most már nyugdíjas vagyok, harmincötezer a nyugdíjam, nem sok. Jó másfél éve láttam egyszer Dzsimit.
— Hol?
A HÉV-en. Ült és olvasott. Megismertem a hosszú hajáról. Hát ezért jöttem el. Meg ingyen van a busz, miért ne jöjjek.
— Nem csepeli az úr?
— Nem. A tizenháromban lakom. A Pozsonyi és Radnóti sarkán. Az ablakból látom a Dunát. Ha kihajolok.
Aztán egyre több rendőrautó tűnt fel, majd megszaporodtak a rendfenntartók — volt vagy öt különböző típus. De mindegyiknek rengeteg zsebe volt.
Végül feltűnt a szomorú menet. Elől a rendőrtisztek kocsiban, majd a hintó a koporsóval, utána a család gyalogosan, a mama és az idősebbek autón. S aztán egy tömbben a rokonok, barátok, kollégák fekete falanxa vonult be — s be is zárult a temetőkapu mögöttük azonnal. De nem volt szűk a kör. Közvetlenül a kerítés mellett lévén a sírhely és mindenütt lévén mikrofon mindent láthattak, hallhattak a kintrekedtek is.
Aztán, akinek volt virágja a sírra letette, aztán szépen hazament, akinek volt hova.
Bächer Iván