Helyi érzéstelenítés

— Kimentem az előszobába, onnan pedig, ki a gangra. Tudod, a mi házunk még jóféle Haggenmacher-ház, úriház volt valamikor, ügyvédek, orvosok lakták, különösen az utcai frontot. A lépcsőházból nyíló, a Körút felé eső gang legalább öt méter széles és kő- vagy márványkorlátja van. Odamentem, lekönyököltem, és láttam, hogy odalenn Pali tollaslabdázik egy pappal.

— Egy pappal?

— Tessék?

— Egy pappal?!

— Csendesebben.

— Egy pappal. Pulóverben volt, de én mégis tudtam róla, hogy pap. Pali valamivel testesebb volt, mint régen, de fölismertem azonnal. Ő játszott nekem háttal. A hátát megismerem. Megismerem ezer hát közül is. Az volt a legszebb hát, amit valaha láttam. Ha csak megláttam Pali hátát, lúdbőrözni kezdett a karom, nézd, most is, csak ha rágondolok…

— Ne mozduljon, Anna néni! Csak nyugodtan… Úgy…

— Tessék?!

— Ne mozogjon!

— Aztán megint tollaslabdáztak, de én tudtam, hogy közben eltelt néhány nap. Ekkor már kivittem a hokedlit is, leültem a korláthoz, és úgy néztem a játékot. Azt gondoltam magamban, hogy elég gyöngén játszanak, főleg a Pali.

— Ki az a Pali, Anna néni?

— Pali… Ő volt a legnagyobb szerelmem. Talán? Ki tudja… Költő volt. Amúgy hitvány, rongy ember…

— Érdekes, az én férjemet is Palinak hívják. De ő nem költő. Hanem nőgyógyász. Tegnapelőtt vitte el a cuccát. Én küldtem el.

— Kollegina!

— Mi van?

— Semmi, semmi. Mondja csak, Anna néni! Hogy volt az a tollas?

— Micsoda?

— A tollaslabda! Ott az udvaron!

— Igen. Aztán egyszer csak letette az ütőt, és jött befele. Aztán már a szobában vagyunk, fekve egymás mellett. Magamat nem látom — sem ébren, sem álmomban —, de tudom, hogy fiatal vagyok. Könnyedén mozgok, forgolódom, fölpattanok, szaladok, futok… pedig ma már valóságos tortúra az ágyban éjjel egyik oldalamról a másikra fordulnom. Azt hiszem álmomban, mindig fiatal vagyok. Pali feküdt mellettem, simogatott, simogatott és simogatott. Csodálatosan simogat Pali, soha senki nem simogatott meg úgy. Tulajdonképpen soha senki nem simogatott őutána többé. Még huszonöt évet éltem le a férjemmel, de ő nem simogatott meg egyetlenegyszer sem. Pali simogatott úgy, hogy az csodálatos volt, teli volt az a simogatás szeretettel, szerelemmel, mintha a tenyeréből, az ujjhegyeiből is szerelem sugárzott volna, meleg volt a keze, de sohasem nyirkos, csodálatos keze volt Palinak.

— Az enyémnek is. Ő is tudott simogatni, de még hogy tudott. Egy darabig. Aztán már öt éve nemhogy nem simogatott, de hozzám sem ért öt éve már… egyszer sem…

— Te még fiatal vagy. Hány éves vagy?

– Harmincnégy.

— Gyerek vagy.

— Soha nem lesz már senkim, tudom. Nem is kell. Gyűlölöm őket.

— Én harmincnyolc voltam, harminc hét, amikor megismertem Palit. Akkor kezdődött…

— És aztán mi volt?

— Hogyhogy mi volt?

— Hát az álomban.

— Hát aztán csókolgatott, és ő azt magyarázta, hogy most már hamarosan feleségül vesz. Mindig ezt magyarázta.

— Mikor?

— Mikor? Tegnap éjjel!

— Nem az álom, Anna néni. Mikor volt ez a Pali valóságosan?

— Most… negyven éve. Negyvenhatban lett vége. Harmincnyolcban kezdődött. Tudod… Hogy hívnak?

— Éva.

— Tudod, te Éva, az én életem úgy telt el, hogy soha senkit nem szerettem kitartóan, hűségesen, odaadóan, csak őt. Lehetséges, hogy ő volt az egyetlen kivétel? Amikor ébren vagyok, alig gondolok rá, és ha gondolok, akkor is utálkozva, undorral, gyűlölettel… De álmodni gyakran álmodom róla, és akkor az mindig csodaszép álom… Mint most is ez a tollaslabda… Nem játszott jól, de gyönyörű volt. A háta, a simogatása… Tudod… Hogy hívnak?

— Éva.

— Tudod, Éva, soha senkit nem szerettem igazán, lehet. És én még most sem vágyom semmi másra, csak hogy valaki még egyszer megfogja a kezem.

— Hiszen itt fogom már egy órája, Anna néni.

— És hogy még egyszer úgy simogasson engem valaki, úgy szeressen, olyan forrón, olyan odaadón.

— Én is csak erre vágyok.

— Mi van?

— Semmi!

— Mit kiabálnak ott?

— Maga csak dolgozzon! Hentes!

— Tudod, és aztán azt álmodtam, hogy kimegy mosakodni. Na ezt aztán utáltam benne. Hogy azonnal ment ki mosakodni, és ment ki, és én elkezdtem gondolkozni, nem tudom már, hogy ébren vagy álmomban, azon, hogy hol mosdik vajon, a kádban-e vagy a mosdóban. És melyik mosdóban, melyik lakásban vagyunk, és akkor azon kezdtem gondolkozni, hogy hány csapja is van a mosdónak, vagyis hány nyitója, egy, avagy kettő, és akkor már biztosan ébren voltam, és nem hagyott nyugodni a dolog, és elindultam kifelé, hogy megnézzem…

— És akkor esett el, Anna néni.

— Igen… Micsoda? Elestem? Igen, elestem. Igen. Persze. És… Most hol vagyok?‘

— A János kórházban.

— Igen. Igen. És te ki vagy?

— Éva vagyok. Az aneszteziológus.

— És mit csinálunk mi itt tulajdonképpen?

Operáljuk Anna nénit. Helyi érzéstelenítéssel. Eltörte a combcsontját. Beültetünk egy jó erős kis vasat a lábába Anna néninek. Ott csinálja a lábánál Fekete doktor.

— Fekete, ha-ha-ha…

— Pár hét múlva úgy fog szaladni Anna néni, mint akkor, a Pali idején.

— Mi van?

— Pár hét múlva szaladni fog!!

— Két napja sincs már, talán a reggelt sem éri meg.

— Mit mond?

— Kicsoda?

— Az ott a lábamnál. Az a Svarc vagy kicsoda?

— Semmit, Anna néni. Szikét kér.

— Micsodát?

— Szikét!!

— Ne ordítson, kollegina. Így nem lehet dolgozni.

— Hát mennyi szike kell ennek? És miért nem altatnak?

— Még csak az kéne. Hogy megint álmodjon valamit, Anna néni.

— De jó is lenne. Álmodni megint. Álmodni legalább.

De Romlaky Anna nem álmodott többet. Ez volt az utolsó álma. A tollas.