Fasors

Pedig eleinte mennyi törődés, gondoskodás van vele, mennyi figyelem veszi körül, mi szellemi, lelki energia fordítódik reá. Már a beszerzése is mekkora esemény.

Hetekkel elébb már erről esik a szó. Hogy mikor taktikus megvenni, sokkal elébb-e, avagy az utolsó napon. Hisz ki ne emlékezne olyan időkre, mikor már két nappal elébb elfogyott az összes. Viszont azt sem könnyű elfelejteni, mikor az utolsó estén még annyi halmozódott az árusok előtt, hogy ingyen vagdosták az arra járóknak fejéhez.

Napokig téma, hogy mekkora legyen, milyen alakú, milyen fajtából való, s nem utolsósorban: mekkora a rá fordítható pénzügyi keret.

Aztán hazakerül, vigyázva, óvva, hogy meg ne kopjon időnek előtte. Hűvösre teszik, kertbe, erkélyre, gangra, vagy vigyázva kilógatják a panel falán.

Aztán eljön az állítás ideje. Ez a családfő — ha van ilyen a háznál — tiszte mindig. Előkerülnek a kések, a bárdok, kisbalták, fűrészek, kisebbfajta stíllek. A talpazatba való pászítás nem könnyű mesterség — sok lefaragott atyai bütyök tudna mesélni erről.

Aztán a díszítés következik, ami — hacsak nem a Jézus csinálja enkezével — a nagyobb gyerekek tiszte lenne. Persze nem tudják csinálni jól, belekotyog, belesegít minden arra járó és fölmenő. Jobb házakban már a díszítéskor kitörnek az első jobbféle perpatvarok.

De hát a lényeg mégiscsak az, hogy minden a fa körül forog, az ember, a gondolat, a szó, a fa a ház közepe, szíve, a legfontosabb, a legszebb, a leghatalmasabb. A fának respektje, tekintélye van. Sugárzik az erő belőle. Uralkodik a fa mindenek felett. A fa a fő. Családfő. Családfa.

És ez még mind nem elég, mert eljön az az este, és a fa, ez a csodálatos, impozáns, tökéletes fa, egyszer csak fölszikrázik és fölragyog, és vakító szép lesz egy pillanatra. Virágkora van a fának, a csúcsra jut föl, egyszerin és megismételhetetlenül.

Még nem tudja: ebből az egy pillanatból kell leélnie a hátralevőt.

Aztán ott áll, középen még napokig, magabiztosan, mint egy jó anya, akiről persze le-leszednek ezt-azt, akinek belebeleharapnak testébe a szerettek, de hát ez az anya sorsa, mi lenne más.

Aztán eltelik egy hét, eltelik másfél, és megjegyzi valaki: fárad a fa.

Ő ijedten konstatálja ezt, nem vette észre eddig, de most látnia kell, szárad, kopaszodik, ritkul mindenütt, alatta vastagon áll már a tűlevél, a szaloncukrok papírjai kibelezve fityegnek le róla, díszeinek jó részét pedig lepofozták a macskák.

Most már, hogy mondták, fárad, érzi ő is.

Ereje aztán csak napról napra fogy.

Nincsen már belőle se öröm, se haszon.

Egy hét, és nyűg lesz a fa, ronda, rusnya nyűg, állandó vita tárgya, ki vigye le, hova és miként.

Ő csak áll csapzottan, kopaszon, szégyenkezve.

De éjjelente titkon visszaréved a régi szép napokra.

Aztán már megváltás számára, mikor egy markos kéz letépi róla a még megmaradt göncöket, megragadja durván, és bevágja a kuka mögé a többihez.

Bächer Iván