Két fotós

1. A hazafotós

Róna Jutka amszterdami fotóművész hazafotózta magát.

Szülőföldjének 1936-ban mondott búcsút. Két és fél éves volt akkor. Bölcs szülei mérlegeltek: vagy-vagy. Vagy az anyanyelve marad meg a gyereknek — s így magyarként pusztíttatik majd el, vagy elvesz a nyelv, elvesz a haza — de a gyerek megmarad. Az utóbbi mellett döntöttek. Így megmaradt a gyerek, igaz, hollandként, világpolgárként, fotósként. Amire nem számíthattak a szülők, és amit meg nem érhettek — hogy a végire a haza is, a nyelv is megkerült.

Róna Jutka hazafotózta magát.

Hatvanéves kora körül egyszer csak megtanult, visszatanult magyarul, eljött, eljárt, embereket szedett össze, családokat és aztán azokkal vezettette magát Budapest és Magyarország egy-egy szegmentjébe be.

Ismerkedett, kérdezett és közben persze fotózott.

Kipróbálta és kifotózta, hogy mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha itt és életben marad. Kikkel lett volna jóba, kikkel élt volna, hol, hogyan, mi végre. Kik lettek volna a barátai, barátnői, melyik utcák koszos kövét koptatta volna, milyen lakásokban teltek volna napjai. (Ez utóbbira egyszerű a válasz: lerobbantakban jobbadán.)

Családok életét élte és fotózta Róna Jutka, belemászott, belefotózott mások ételébe, és mindebből összekompilált egy könyvet, érdekeset és gondolkodtatót.

Apánk — Róna Jutka évtized-folyamtársa — egy cinikus pillanatában azt mondta egyszer: tíz nő közül, akit ismer, nyolccal le tudta volna élni az életét.

Nem szeretünk szembenézni ezzel: csereszabatosak vagyunk.

Ha másik iskolába, másik hivatalba jártunk volna, más városba, kerületbe, mimásba keveredünk — más társaság, barát és persze pár lett volna rendelve nékünk. És az se lett volna rossz.

Csupa ismerősre bukkantam ebben a könyvben. Pedig „csak” a szereplők negyedét ismerem személyesen. Például Róbert Lászlóval talán ha kétszer futottam össze. Nem dolgoztunk együtt soha, sehol ugyanis. Ha együtt dolgoztunk volna, más lenne a helyzet? Persze, hogy. Akkor most összejárnánk naponta.

Vagy itt van egy másik fölszedett család. Ferge Zsuzsáé. Őneki csak írásait ismertem eleddig — de ha azt mondanák: mostantól ő az anyám, nyilván nem támadna ebből semmi differencia.

Telis-teli vagyunk rokonnal, csak nem győzzük tartani a nexust valamennyivel.

Forgatom a képeskönyvet, és hökkenve látom: egy ember, aki több mint fél évszázada Hollandiában él — pesti. Róna Jutkának pesti szeme van. Mindene pesti. Egy igazi Lukácsba járó, vidékre is érdeklődéssel ruccanó, mindenre rácsodálkozó, semmin sem lepődő, echte pesti kékharisnya ő.

Képein fölfeketéllik a pesti értelmiségnek lepusztult háttere: szebb napokat látott kopott bútorok, hűlt cserépkályhák, vakult csillárok, kopott falak — melyek között mégiscsak élés történt szakadatlanul.

Az emigráns lakások nem lakások. Nincs bennük régi semmi.

Egy igazi pesti lakásban — amely láthatón oly közel áll a holland fotós szívéhez — nincsen semmi új. Csak a szövegszerkesztő masinéria, no persze.

Kicsit elpestiesedett a holland a könyvhöz. Amiben ott a szép novellatéma is: a zsidó asszony úgy marad életben, hogy negyvennégy őszén bemegy az Andrássy út 60. szám alatt székelő nyilassághoz, és mint erdélyi menekült lakást követel — és kap is, „üresedett” zsidót. Már csak el kell képzelni, hogy a lakás gazdája, ne adj isten, negyvenöt nyarán, őszén hazatér. (Ezt például huszonéves lányaim nem értik, nekik mondom tehát: 1944-ben több tízezer pesti zsidónak elvették a lakását. Másik több tízezer pesti persze azonnal élt az üresedés által kínálkozó lehetőséggel.)

A jó fotón mindenki kicsit jobb, mint valóságosan.

A még jobb fotón kicsit rosszabb.

Róna Jutka pesti fotós könyve jó.

Szép például az ifjú — vagy tán már nem is oly ifjú pár egybekelésének képsorozata. De ahhoz már itt kell élni, hogy tudja az ember: mire az esküvőt örökítő könyv a boltokba került, már megvolt a válás is. Furcsa lehet ide hazajönni. Ennél csak itt lenni, az a furcsább.

2. Az elfotós

Révész Tamás fotóművész itt volt sokáig. Itt élt, itt lett fotós, itt bírta, amíg bírhatta — aztán New York rengetegébe menekült, mikor már nem bírta tovább.

Elmenekült oda, ahol egyáltalán nincsenek miniszterelnökök, s ha lennének is, szájukon akkor se csúszhat ki például ilyen szó: idegenszívű. (Megjegyzem: sokkal inkább egy idegen, akiben érző szív dobog, mint egy szívtelen, kegyetlen állat, ha vérünkből való is.)

Révész Tamásnak kis képeskönyve jelent meg most a képtelenül nagy városról.

Az ő képei pontosabbak, szigorúbbak, mint Róna Jutkáéi. Profibbak, ha szabad ezt mondani. Nincs bennük semmi pesti slendriánság. De minden más pesti bennük.

Lerobbant házak és lerobbant emberek állnak a ragyogó, hibátlan, gigantikus hidak, utak, felhőkarcolók alatt.

A képekből sugárzik a pesti tudás: minden ilyen égre törő csuda leomlik, felrobban, leég, porrá lesz nem is sokára. Csak a kóbor emberek és kóbor kutyák, azok maradnak.

Hideg képek ezek. Hideg képek, teli melegséggel.

Persze érződik kicsit az is: ezt a könyvet szerzője el is akarja adni, lehetőleg New Yorkban. De azért nincs, és nem is lehet szó olyas hazudozásról, mint amit a Váci utcában — a főváros szégyenében — árusított tarka Budapest-albumok — gyakran jó nevű — fotósai követnek el jó pénzekért.

Révész Tamás albumát lapozgatva nem jön meg kedvünk venni a sátorfát. Minek? Mi a különbség?

Tessék csak nézni ezt a két képet!

Az egyiket New Yorkban készítette a pesti fotós, a másikat Budapesten a hollandus.

Csereszabatosak, mint mi vagyunk.

Ugyanazt sugallja mind a kettő. Hogy ugyanis teljesen mindegy, hogy megyünk vagy maradunk éppen. Így is, úgy is, ugyanabban a córeszben leszünk.

Mi a különbség? Az, hogy a New York-i utcán baktatónak bőre színes tán? Na, és a pestinek milyen?

A színről jut észbe: mindkét fotós — a hazafotós és az elfotózó — fekete-fehér filmen dolgozik.

Furcsa dolog a fotózás.

A hamis, a hazug, a fekete-fehérnek föltüntetett világ színes képeken örökíttetik. A leginkább igen-nem-világ, leghazugabb, legmocskosabb, legundorítóbb világ, a reklám világa mindig színpompás.

Az igaz dolgok soha nem fekete-fehérek, mindig zavaróan tarkák vagy szürkék, vagy elmosódottak, vagy vakítóak, de soha nem fekete-fehérek. De ezeket az igazi dolgokat mindig csak fekete-fehéren lehet fotózni.

Például így.