Snóbli

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis Halál.

Ez a kis Halál vidáman élt, éldegélt, boldog gyermekkor, gondtalan ifjúkor adatott meg neki, szülei megfelelő haláliskolákba járatták, s ő, a kis Halál ott szorgosan tanult, mindig fegyelmezetten, halálos csendben ült a halálórákon a halálpadban, és ügyelte jóságos haláltanár néni minden szavát.

Iskoláit elvégezvén munkába állt és hamarosan meglelte párját is, egy csinos és házias halálnő személyében, aki őt két egészséges fiúval ajándékozta meg. Józsi és Jenő voltak Halál fiai.

Halált munkahelyén is becsülték, okkal, hisz a rá rótt feladatokat megbízhatón végezte be mindig, főnökeivel nem ellenkezett, a szakszervezetbe sem lépett be soha.

Mintaszerű életet élt Halál, azaz ilyen életet élt volna, ha egy, egyetlen egy hibája nem lett volna mégis. De volt neki.

A snóbli.

Halál nagyon szeretett snóblizni ugyanis, valóságos rabja volt e társas játéknak. De nemcsak rabja, hanem tudója is. Mondhatjuk nyugodtan azt is: mestere.

A csütörtök volt a snóbli napja.

Minden csütörtökön Halál elindult snóblizni, munka után, délután öt óra körül, ha csak nem maradt benn túlórázni, éjszakázni, esetleg nem kellett valami vidéki kiszállásra mennie. (Ez utóbbit egyébként, asszonya, Halálné nemigen szerette, egy-egy ilyen kiszállás után mindig nézegette titkon a lapok halálozási rovatát, hogy vajon az ura valóban dolgozott-e.)

De közönséges csütörtökön munka után, délután öt körül biztosan elindult Halál snóblizni, mégpedig az Életfa alá.

Az volt a snóbliparti helye ugyanis, az Életfa melletti kis tisztás. Ott, az Életfa égbe vesző, hatalmas koronája alatt snóblizott az összeszokott társaság, a Törvény, a Test, a Szellem, a Szerelem és persze Halál.

Mindegyik nagyon értette a snóblit, de Halálon egyikőjük sem tudott kifogni. Akkor, mikor az történt, ami mindjárt történni fog, már hetek, sőt talán hónapok óta folyamatosan csak ő nyert. Ráadásul Halálnak volt egy rossz szokása, hogy ugyanis ahányszor csak nyert, örömében táncra perdült azonnal, és körbeugrálta, táncolta, viháncolta az Életfa göcsörtös törzsét. Százasban játszottak egyébként, tizenkét kört, mindig annyit, és bizony Halál már hetek óta két-háromezer forintokkal vastagabban tért haza, no meg teljesen kimerülten a rengeteg táncolástól.

A múlt csütörtökön is együtt voltak mind az öten, pontosabban csak négyen, mert Szerelemnek valami dolga volt, és nem ért rá aznap játszani, de a többiek ott álldogáltak az Életfa hatalmas lombkoronája alatt és játszottak.

És Halál vesztett. Egymás után háromszor is vesztett Halál.

Nem is értette a dolgot. Csak állt ott Halál sápadtan, ökölbe szorított kézzel, spekulálva, eszét erőltetve és sehogy sem értette, mi történt.

Nem is érthette, hiszen nem tudta, hogy partnerei összebeszéltek. Megunták már örökös nyerését, diadalmaskodását, örökös táncát, s elhatározták, hogy túljárnak Halál eszén, és legyőzik őt.

Megbeszélték tehát, hogy ha nem Halál mond utolsónak, akkor mindenki eggyel többet mond be, mint amennyi pénz a markában lapult. Az utolsó így a Halál kivételével mindenkiről tudja majd, hogy mennyi pénzt lett ki, s így, ha biztosra nem is mehet, de mégiscsak jóval több sansszal tippelhet, mint Halál, És valóban, az első három körben be is jött a számítás, Halál veszített, és csak a negyedik körben lett szerencséje, csak akkor talált végre ő megint.

Szokásához híven ekkor persze Halál harsányan fölkiáltott, fölrikoltott, táncra perdült és kezdte körbetáncolni az Életfa hatalmas törzsét, mint mindig, most is kezdte járni az ő táncát, járta ahogy szokta, de talán most, ezen a csütörtökön még a szokottnál is szilajabban ropta, brummogva, susogva, huhogva elébb, aztán már danolva, rikoltva, üvöltve, süvöltve, fergetegesen, fékeveszetten, félelmetesen járta most azt a pokoli táncot, úgyannyira, hogy egyszer csak meg is botlott belé, összeakadtak hosszú lábai Halálnak, és megtántorodott Halál és nekiesett a fának, az Életfának. És ekkor az Életfa, az a hatalmas fa, melynek koronája elveszett az égben, az a csudás fa megdőlt hirtelen, s egy pillanatra úgy maradt, kissé elhajolva. Aztán egy hatalmas, egetverő, mindeneket elborzasztó, fülsiketítő — egyszóval valami rémes reccsenéssel kidőlt.

Akkor aztán látszott azonnal az, amire addig nem gondolt senki sem. Az Életfa, hiába tűnt fel kívülről erősnek, egészségesnek, ledönthetetlennek, bévül korhadt volt egészen. Hatalmas, fekete lyuk tátongott törzsében. De az a törzs persze még így is volt olyan súlyos, hogy egy pillantás alatt agyonüsse az alatta ácsorgó Törvényt, a Testet és a Szellemet is. Csak Halál maradt életben a játékosok közül.

Hökkenten állt Halál, a kidőlt fa és a holtra váll partnerek mellett, állt fejét vakarva, és azt dünnyögte:

— Bocs’ fiúk, ezt igazán nem akartam.

Aztán, mi mást is tehetett volna, megvonta vállát és elindult hazafelé, amúgy is megéhezett már.

Útközben arra gondolt, még szerencse, hogy a Szerelem nem ért rá, azért lesz kivel játszani jövő csütörtökön.