Vörösmarty

Kétszáz éve született.

Na és?

Elképzelni nem lehet ma, itt, az ezredforduló Magyarországán költőt, aki annyira ne volna aktuális, mint Vörösmarty Mihály.

Nincsen hozzá közünk semmi, de semmi.

Babits Mihály 1935-ben ilyentájt mondott beszédet Székesfehérváron a költő születésének évfordulóján. Beszédének lényege az volt, hogy nincsen aktuálisabb költő akkor, 1935-ben, mint Vörösmarty.

„Milyen kor értené meg, ha nem épp a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsbe és kultúrába vetett hit megrendülése, s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt, ami ma az egész világ közös élménye.

Elég csodálatos dolog, hogy a költő, aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél teljesebben tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit és megrendüléseit, amiket mi annyira maiaknak érzünk.

…érezte a nemzeti elv kínjait és veszélyeit is. S talán sehol oly döbbenetesen közel nem ért napjaink legriasztóbb problémáihoz, mint itt. Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe, s nem gondolni az emberiség bajaival?… Íme a mai Vörösmarty: rettenetesen, véresen aktuális költő. Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint »Őrült sár«, vagy ami a következő strófában van: »az ember fáj a földnek«. Igen, pontosan ez a mi, mai érzésünk: az ember őrült sár, és fáj a földnek. Vörösmarty még azt is elképzeli, hogy az Isten elborzad, amint látja zord művét, az embert, és beleőszül a borzadásba.”

Igen, Babitsnak akkor, 1935-ben, a nemzethalál előtti percekben mélyen igazsága volt: Vörösmarty annak a kornak kétségbeesését is szinte utolérhetetlenül fogalmazta meg. Nem csoda ez persze, hisz Vörösmarty a csoda. Akinek nagysága csak Mozartéhoz vagy még inkább Beethovenéhez lenne mérhető — ha ez a nagyság vagy más szakmában bontakozott volna ki, vagy —, ha már írni volt muszáj szegény, legalább valami boldogabb nyelven tette volna azt.

De mit kezdjünk ma Vörösmartyval?

Mit kezdjünk a kérdésekkel, amelyek elméjét az őrülésig gyötörték, mit kezdjünk indulataival, melyek szívét robbanásig hevítették, az egeket verő érzeményekkel, amelyek hatalmas lelkét kitöltötték? És mit avval a csodálatos, elképesztő és elvarázsoló nyelvvel, amelyen írt?

Ez utóbbi kérdésre a legegyszerűbb a válasz. Vörösmarty magyar nyelve? Az tökjó és király.

No de például megáll-e ma is: „Hogy míg nyomorra milliók születnek, / Néhány ezernek jutna üdv a földön.”? Ma is áll, de még mennyire. De Vörösmartyt még kínozta e tény. Ma már azonban senkit sem érdekel. Hja, kérem, ilyen az élet.

Liberális volt — ki se mondható ez ma itt, amikor és ahol a liberalizmust szitokszóvá tették némely hatalmasok.

S mit kezdjünk az ő emberi tisztességével. Gondoljuk csak meg, hogy parlamenti képviselő is volt! Tisztességes parlamenti képviselő. Hogyan is lenne hihető ez ma itt?

Mit kezdjünk az ő végletes csalódásaival mi, akik egy csalódásmentes korban élünk? Hisz miben csalódhatna az, ki nem hisz semmiben?

Nemzethalál?

Igaz, ami igaz: fogy a magyar ma is. De már nem sokáig. A nemzet dolgát jól öltözött fiatalemberek vették kezükbe mára minálunk, mokány marketingmagyarok, szilaj pijár-honfiak, akik jobbadán a Harvardon vagy Oxfordban végeztek szittya szakon.

„Irtózatos hazudság mindenütt!” Így van ez ma is, de mennyire így. De ez minket már nem érdekel. Hozzászoktunk a hazudozáshoz, sőt szinte már szomjúhozzuk azt.

Micsoda kérdés: „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Ment a frászt! Le is vontuk a konzekvenciát. Fölhagytunk az olvasás léha szokásával.

Mit kezdjünk az ő csudás átkaival? Az ezredforduló Magyarországán nincsen megátkozni mit és kit — az átoknak ugyanis méltó, súlyos tárgya kell legyen.

A mi magyar földünkön most nincsen tragédia és nincsen komédia sem komoly.

Vörösmarty grandiózus költő volt — mi pediglen pitiánerek vagyunk, ilyen egyszerű ez.

Mégis és mégse és persze:

Ahogy ő is utolsó versének, a világ tán legnagyobb versének megírta az utolsó dafke-strófáját is, ahogy a Csongor és Tünde végére odabiggyesztette azt a — igaz, csak első látásra — happy endes véget, amely úgy illik az egészhez, mint Mozartnál a démoni Don Giovanni pokolra szállása után a tisztességes senkik diadalmas záró kórusa, vagy ahogy Babits már idézett gyönyörű beszédét is — pár évvel minden idők legiszonyúbb háborúja előtt — avval a szóval végezte be: béke.

Mégis és mégse és persze.

Vörösmarty modernebb ma, mint valaha is volt.

Modernebb, mert az emberi kínok, amiket ő megélt, megszenvedett és páratlanul megírt, éppúgy dolgoznak mibennünk, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt élt elődeinkben. Modern maradt Vörösmarty Mihály, mert nem ment a világ előrébb, mert ugyanott tartunk, mint amikor ő veselkedett, mert az emberfaj ma is csak sárkányfogvetemény, és mert vigaszul ma is csak annyit mondhatunk: „…kezdjünk újra tűrni és tanulni”.

Mert az emberiség, s benne a magyar ma is csak azt a táncot járja, amelyet ő — a világ hírhedett zenészének hű rokona — járt, és írt lélegzetállítón.

És mégis és persze és épp mindezért: nincsen aktuálisabb VörösmartynáL

A Csongor és Tünde figurái itt táncolnak köröttünk, a nők például, az elérhetetlen Tünde — mert mikor eléretik, már nem az lesz, ki volt az őt ősanya-boszorkányként óvó Mirigy vagy a könnyűvérű Ledér — ki ne ismerné őket jól, de mennyire jól, jaj-jaj. És be kell-e mutatni az ezredforduló magyarjának a Fejedelmet vagy a Kufárt? És itt van Balga és Ilma, a két szegény bérből és fizetésből élő munkavállaló. Talán csak a kételkedésbe beleőrülő Tudós, az nincsen köztünk — ő most gondtalan ösztöndíjas éveit tölti valahol Massachusettsben.

Mégis és mégse és persze.

Bár Vörösmartyt a mai „egészséges” korban jószerével be se engednék sehova. Se komfortáblisabb vicinálisra föl nem szállhatna már, se jobb restaurációba nem ülhetne be, se jobb házban nem tárnák ki az ajtót előtte — hisz selmeci pipáját szájából ő ugyan ki nem engedné semmiféle hisztéria kedvéért —, hozzám és sok-sok jó magyarhoz jöhetne, és jön is bármikor. Itthon vagyunk még, istennek hála, nem is egyedül, és valami bor még mindig akad a háznál.