Építészeti vita

„Több bátorságot, gerincességet, kiállást, és az elvi álláspontok nyílt képviseletét kérem az elvtársaktól. Kulturális életünk minden területén egyenesen bátorítunk és buzdítunk minden alkotót arra, hogy vitázzék.”

Nemigen kellett buzdítani arra. Zajlott a „vita” feszt, buzdítás nélkül is.

1951. április 24-e volt.

A Steindl és az Akadémia utca sarkán lévő pártközpontban zajlott a nagy vita, az építészeti vita, amelyben a Szovjetunióból hazatért fő-főépítész-ideológus zászlaja alá tömörült „szocialista realisták” megsemmisítő győzelmet arattak a „modernisták”, más szóval „funkcionalisták”, ha úgy tetszik: „bauhausosok” tábora felett. Ez utóbbi tábor egyébként egyetlenegy emberből állott, a magyar Bauhaus nagy öregjéből — nevezzük Nagy Öregnek aki akkor a maga negyvenhét évével még korántsem volt öreg. A Nagy Öreg hosszú élete során egyetlenegy házat tervezett 1936-ban az Attila utca és Mikó utca sarkára — rossz nyelvek szerint azt sem ő tervezte egyébként. A Nagy Öreg „töltőtollas” építész volt, nem „ceruzás”. Ifjúkorának szervező, iskolateremtő, folyóirat-szerkesztő munkássága azonban máig része a magyar építészet históriájának, és későbbi könyvei, építészettörténete, önéletírásai sem váltak érdektelenné. Hogy mást ne mondjunk, memoárjában szülővárosának, a századforduló utáni Bajának olyan mérnöki pontosságú leírását adja, hogy azzal nehezen vetekedhetne bármiféle tudós monográfia.

De akkor. 1951 tavaszán éppen nem neki állt a zászló.

A teljes magyar építésztársadalom fölsorakozott-fölsorakoztatott ellene.

Késő délután volt már, az országot vezető trojka harmadik tagja, a Főideológus, vagy ha úgy tetszik, Főkultúros mondta summázó szavait éppen.

Malovecz Erzsébet hátul ült a teremben. Huszonhat éves volt ekkor. Az egyetemet egy évvel elébb végezte be, két éve volt már az egyik építészettörténeti tanszék demonstrátora. (Akkoriban ilyes tanszékből három darab is működött.) Mellette ült barátja, csoport- és elvtársa, Bogya Iván, aki föl is szólalt a szeánszon. Beszédét jobbadán közös atyaistenük, a barokktudós Kisöreg írta, de beledolgozott a szövegbe a tüdőbajból lábadozó Gold Mihály is.

Gold Mihály pediglen többször áttárgyalta az egész problémakört pótapáival és ideológiai nevelőivel, író nagybátyjával, Schőn Sándorral, és a Szovjetunióból őrnagyként hazatért szigorú, szöghajú kompozítorral.

Es hozzászólt az építészet dolgaihoz, hogy ugyanis tartalmában szocialista, formájában nemzeti az-é avagy fordítva, avagy másként esetleg, hozzászólt ehhez minden jó barát, kolléga és családtag, valóságos haditanácsok üléseztek a zuglói Vezér utca 152. száma alatt lévő kétszobás bérleményben, amelyből Gold Mihály és Malovecz Erzsébet közös életüket indították 1948 nyarán.

Keresztbe és kasul, és körbe-körbe volt tárgyalva az építészet ügye rendesen.

A konklúzió pedig az volt, hogy Erzsike nem kerülheti meg és el az állásfoglalást. Nem teheti meg, hogy ne sorakozzon föl a párt zászlaja mögé, és ne ítélje el a Nagy Öreget, szeretett professzorát. Malovecz Erzsébet ugyanis 1950-től a Nagy Öreg építészettörténeti tanszékén dolgozott demonstrátorként.

— Én ezt nem bírom megtenni — mondta Malovecz Erzsike, és összeszorította száját.

Meg kell tenned! Ku-tya kötelességed meglenni! — tagolta arcába Gold Mihály eltökélten.

— De én az öreget szeretem, én tőle nagyon sokat kaptam, én őt megvédtem annak idején, ő marxista, ha valaki, akkor ő az…

— De nem szocialista realista! Ez elvi kérdés!

— De emberi kérdések is vannak, és…

— Azok csak az után jönnek.

„Ezt a vitát, ami most építészetünk kérdéseiről folyik, az élet vetette fel. Elégedetlenek vagyunk házaink, épületeink jelentős részével. A kormány elégedetlen, a Párt elégedetlen, és elégedetlen ezekkel az építkezésekkel népünk is. Egyszerűen arról van szó, hogy drágán építünk, és csúnyán építünk. Skatulyákat, kacsalábon forgó kastélyokat építünk, és elnevezzük őket, pl. MEMOSZ-székháznak. Lovagvárakat építünk és elnevezzük őket Honvédelmi Minisztériumnak. A drágaság és a szépség kérdése egyszerre merül fel. Nem érzi senki, hogy ezek az épületek célszerűek, funkcióikat betöltik és azt sem érzi senki, hogy ezek az épületek kifejezik azt az új világot, azt az új társadalmat, amelyet népünk épít.”

Malovecz Erzsike lassan hajlott a szóra.

Ekkorra már benne is elhatalmasodott az érzés, hogy ő valahová tartozik, és ez a hovatartozás erősebb mindennél, barátságnál, tiszteletnél, szerelemnél. Nem, annál azért nem.

— Mit csináljak? — kérdezte urát tanácstalanul kél héttel a nagy vita előtt.

— Írj egy levelet a Pártközpontba. Tagadd meg az Öreget. Gyanús vagy, nem érted? Megmondta a Doktor, hogy gyanús vagy. Gyanús vagy a francia múltad, kapcsolataid miatt, gyanús vagy, mert túl jól voltál az Öreggel.

Erzsike valóban jóban volt addig a Nagy Öreggel. Sokat beszélt neki a törvénytelen gyerek-voltról, a mesebeli Algírról, a talajtalanságról, kitaszítottságról, idegenségről, étrangere-ségről. A Nagy Öreg latinos, franciás kultúrát árasztott magából, ami nagyon vonzotta Erzsikét.

— Meg kell tagadnod őt. Nem félelemből, te majom! Hanem mert nincsen igaza! Na, vedd a ceruzát, és írd!

És Malovccz Erzsike ceruzát vett és írt.

Személyes levelet írt, afféle magánhasználatra valót.

Most pedig ült a Párközpont nagytermében, és hallgatta a villogó szemüvegű Főideológust.

„Azt hiszem, ebben a gyülekezetben nem kell magyaráznom, hogy az építészet ideológiai kérdés is, és mint ilyen — politikai kérdés. A Párt kultúrpolitikai munkaközösségében megindult építészeti vitával kapcsolatban kaptam egy levelet egy elvtársnőtől, aki a Műegyetemen dolgozik.”

Ekkor Malovecz Erzsike alatt megnyílt a föld.

„Azt írja, hogy a műegyetemi reakció a Nagy Öreg elvtárs mögé zárkózik fel. Biztos, hogy ez így van, és nem is lehet másképpen. Nagy Öreg elvtárs tiszteletre méltó őszinteséggel és nyíltsággal képviseli a maga álláspontját — egy álláspontnak politikai visszhangja azonban független a szándékoktól. Egy olyan álláspont, amelyet a Szovjetunió építészetével szemben, a modernista építészet mellett azt vallja, amit Nagy Öreg elvtárs vall, nem lehet más, mint zászló az építészeti reakció számára.”

A vita zártával Malovecz Erzsike a Nagy Öreg mellé sodródott, aki kesernyésen mosolyodott rá:

— Látja, Malaczka! Most itt én vagyok étrangere.

Gold Jenő évekkel szülei halála után rábukkant egy könyvecskére, amely az Építészetünk időszerű problémái címet viselte, és amelyet 1951-ben jelentetett meg a Szikra Kiadó.

Az építészeti vita felszólalásait tartalmazó kötetből hiányzott a Főideológus nagy záróbeszédének szövege. Úgy látszik, valaki kivágta.