Prokrusztész-ágy

Megírtam már nemegyszer: helyes vagyok.

Szeretem a helyeket, szeretem fürkészni, belátni, megismerni azokat, szeretem tudni minden helynek a históriáját, múltját, titkait. Szeretem másnak a helyét is, de persze a magaméhoz ragaszkodom már leginkább, gyerekkorom óta muszáj vagyok helyemet belakni, már a Wekerle-telepi ház lépcsője alatt — nyilván kutyaól céljára — kialakított dohos lyukat, ahogy neveztük, a „bunkert” is berendeztem kis polccal, ócska vánkosokkal, mimással. A katonaság idején csak egy ágy volt az enyém, de az felsőágy volt ám, és teli mindenféle kegyszerrel, ami csak az enyém volt, zsebkendővel, zseblámpával, könyvvel, notesszel, kisrádióval, elemózsiával, és valami innivalóval is hébe-korba. Teljesen belaktam ágyamat, ami az én váram volt akkor. Azóta is helyeskedem. Ha nem lelem helyem, vagy ha nincsen rendben az, nincsen belakva, akkor használhatatlan vagyok, elveszett, helytelen. Ilyenkor mást nem is teszek, csak keresem vagy alakítom helyemet — ezzel nagyjából és lassacskán időm le is telik.

Természetes hát, hogy mélyen átérzem azt is, ha más leli meg helyét, és érzem a baját annak, akinek helye nincsen.

Tudják ezt a dolgot barátaim is már, ezért aztán gyakran kapok tőlük helyes ajándékokat. Tájak, városok, házak históriáival kedveskednek nekem, és gyakran kapok régi és újabb képeket is mindenféle helyekről.

Fotós barátom, kollégám Teknős Miklós ezzel a képpel kedveskedett minap. Hogy milyen helyes.

Egy polgártársunk fekszik a képen, aki végre meglelte helyét.

Minden budapesti tudja, még az is, aki nem akarja tudni: az ezredforduló Budapestje a koldusok és hajléktalanok városa lett. S itt nem is csak a szám érdekes, hogy harmincezer vagy ötvenezer, mindenesetre egy szép közepes várost meglehetne velük tölteni. De a hajléktalanok, koldusok, kéregetők, kukások a város, vagy legalábbis a tágabb belváros egész képét, hangulatát döntőn határozzák meg. Nincsen olyan sarok, nincsen olyan szegment, terület, tér, útszakasz, amelynek ne lenne meg a maga koldusa. Hétfőnként nem áll kinn szemeteskuka egy sem az utcán, amelyben egy-egy erre szakosodott hölgy vagy úr ne kurkászna éppen. Húsz métert nem gyalogolhat úgy a pesti, hogy anyagi természetű kéréssel hozzá ne forduljon valaki. Pirosnál nem állhat meg úgy autó, hogy be ne zörögnének ablakán. Budapest a szegénység, a nyomor, a teljes és kilátástalan helytelenség helye lett. Amely ráadásul, és ettől nyilván nem függetlenül, zsúfolt, mocskos és büdös. És elborította a nyomor testvére: a bűn. És ami ennek jár nyomában: a rettegés. Budapest zárt város lett: minden kapuja, ajtaja, ablaka, lépcsőháza, emelete, gangja becsukva, lakatolva, rácsozva, zárva. Budapest megszűnt ember számára lakható városnak lenni az ezredfordulóra.

Erről persze nem a főpolgármester tehet. Csak éppen tehet róla ő is. Mert idejéből, energiájából legalább annyit fordított fesztiválok, bulik, utcabálok és happeningek gründolására, mint a pesti utcát elborító nyomor elleni küzdelemre — és ez akkor jóindulatú föltételezés. De tehetnek erről a kormányok is, szépen sorba mind, bár ennek a mostaninak a cinizmusa alig überelhető. Felelős e város nyomorultságáért persze az egész úgynevezett elit — ahogy tagjai szeretettel nevezik magukat — amely a baj ellen úgy védekezett, hogy kiköltözött a városból, hegyekbe, agglomerációba. És ha onnan muszájból leereszkedik, egy tapodtat sem tesz meg gyalog. Az elit felfegyverkezett, és őrző-védőnek becézett magánhadsereget szervezett a maga számára. S miután végzett, azóta közbeszerez fáradhatatlanul. Fáradhatatlanul beszerzi magának, ami a közé volt egykoron.

Aki teheti, menekül. Tehetem, hát megyek én is.

De hiába minden, nem lesz menekvés. Hogy nyomorba taszítottunk száz és százezer magyart — megfizetünk ezért mindannyian.

A legszomorúbb pedig, hogy egy mai húszéves egyetemista számára a városi nyomor természetes és megszokott. Nem szúr szemet. Felnő egy új értelmiség, amely nem ismeri a szociális felelősséget. Amelynek tagjai nem tudják, hogy a szegénységről mindig a gazdagok tehetnek. A szociális felelősség nélküli értelmiség persze nem értelmiség.

Nézzük a képet egy kicsikét.

Nézzük polgártársunkat, aki íme hát meglelte hazáját.

Kicsi haza, kemény is. csonka is, de még pár órára jó, úgy tűnik. Különösen így, hogy a kezet lehet melengetni ott, ahol a legmelegebb az emberi test. Amíg meglesz az. De már jönnek a fagyok.

Poszeidón halandó fiainak egyike, Prokrusztész volt az, aki mindig szívesen adott szállást az oltalmat kereső gyámoltalanoknak. Csak éppen ahhoz ragaszkodott, hogy a vendég pontosan passzoljon az ő ágyához — a hosszabbat kinyújtotta, míg véget nem ért. a kurtábból pedig lenyesegette a differenciát.

Ennek a betonba bútt magyarnak megvan még keze is, lába is. De minden le van vágva róla már, ami fontos: otthon, melegség, haza.

A Prokrusztész mi vagyunk, az egész magyar társadalom.

Embertársainkat szenvtelenül metéltük össze.

De a kegyetlen, vérszomjas Prokrusztlész végül mégiscsak meglakolt. Az athéni Thészeusz, Poszeidon másik fia könyörtelenül végzett vele.

Nem vigasz, hogy a kezdetben dicső Thészeusz később megérte pénzét.

Lakolni fogunk.