Népszabadság, 2000. november 3.
BÄCHER IVÁN
Mindenkinek van egy könyve. S aki könyvet ír, az mind ha megannyi kötetbe is osztja szét — egyet ír csupán. Úgy tűnik, igaz ez még tudós emberekre is.
Asztalomtól jobbra, a kezem ügyébe eső polcokon sorakoznak azok a könyvek, amelyeknek kezem ügyében kell lenniük: irodalmi lexikon, Ráday Mihályék budapesti házkatalógusának kötetei, mindenféle zenei monográfiák, régi telefonkönyvek, olvasandó restancionális opusok. E polcon több mint egy évtizede ott feketéllik egy vaskos, bekötött kézirat is, melynek belső borítóján ez olvasható: Építőipari Műszaki Egyetem II. sz. Építészettörténeti tanszék. Magyar építészek 1890-1918. Merényi Ferenc, Budapest 1955.
A könyvben Aigner Sándortól Zrumeczky Dezsőig megtalálható a kor valamennyi — szám szerint 220 — építésze, aki az időben Magyarországon csak egy kicsit is említésre méltót alkotott.
A tömör életrajzi vázlat után felsoroltatik az illető mester nem csupán valamennyi elkészült háza, de a tervpályázatokon — akkor még voltak ilyenek — elért helyezések, az el nem készült tervek és az illető építész által írt fontosabb tanulmányok, cikkek, írások is.
Gyakran forgatom e könyvet, családi fertőzés ugyanis nálam, hogy ha látok egy házat, rögtön kíváncsi leszek rá, ki építette, ha pedig építészek nevébe botlom, rögtön keresném, mi háza áll az illetőnek.
Házilagosan bekötött anyag, tudomásom szerint két példányban készült, melyekből az egyik elkallódván már csak egy darab van, az enyém. Most egy másik könyvet csúsztattam be mellé, egy igazi, szép kiállítású, korabeli fotókkal illusztrált kötetet, melynek címoldalán ez áll: Déry Attila-Merényi Ferenc: Magyar építészet 1867-1945.
Majdnem fél évszázad telt el tehát, mire a kéziratos nyersanyagból megszületett az igazi könyv.
De megszületett.
Közben persze sok minden történt. Merényi Ferenc diplomáciai pályára került, hosszú évekig képviselte a magyar kultúra ügyét Rómában, majd a Műemléki Felügyelőséget irányította, végül igazgatójaként ő kezdte meg a Szépművészeti Múzeum rekonstrukcióját, ami — bár erről sokan és szívesen feledkeznek el — máig az általa megkezdett úton halad.
De közben sohasem feledkezett el a nagy munkáról, a magyar építészettörténet összefoglalásáról.
1967-ben jelent meg e mostani munka kicsinyített változata: A magyar Építészet 1867—1967 (Budapest, 1969), amelyet a szerző megírt és megjelentetett olasz nyelven is, és amelyről a század legnagyobb olasz építészeti teoretikusa és kritikusa, Bruno Zevi meleg méltatást közölt a L ’Espressóban. E könyvnek köszönhető, hogy az alapvető olasz nyelvű építészeti lexikonban, a hatkötetes Portoghesi-félében méltó számban szerepelnek a magyar építészettel és építészekkel kapcsolatos szócikkek.
Persze a most megjelent nagy összefoglalás tető alá hozásához föltétlenül kellett a fiatal szerzőtárs, Déry Attila, aki csaknem egy évtizeden át hetente járt — s jár ma is — öreg kollégájához beszélni építészetet.
Benne van ebben a könyvben egy egész életút tehát, és benne van egy tanár-tanítvány kapcsolat. Aki tudja, tudja, hogy ez az egyik legszebb és — az írás is tanú rá — legszentebb emberi kapcsolat.
De mindenekelőtt egy kor van e könyvben, elsősorban annak első részében, egy kor, amelyben Magyarország felépült olyannak, amilyennek látjuk ma is.
„Mi nem csupán épületeket, tervezőket, stílusokat mutatunk be, hanem megpróbáljuk ábrázolni azokat a történelmi folyamatokat is, amelyek valamely épület alkotásához — és tágabb értelemben valamely építészeti irányzat születéséhez — vagy éppen letűnéséhez — vezettek” — írják bevezetőjükben a szerzők. S így folytatják: „Hatalmi viszonyok és társadalmon belüli kapcsolatok bemutatására semmi sem alkalmasabb az építészetnél…”
Ebből már kitetszhetik, hogy meg hökkentően aktuális ez a könyv, s elolvasva szinte megdöbben az ember: hát ebben az országban semmi nem változott meg száz év alatt?
De aztán nyugtázni kell, igaz, szomorúan: de igen. Mert a tehetségnek, az alkotóerőnek azt a csodálatos fölvonulását, amit a dualizmus idején a magyar építészet produkált, azt többé egyik korszak sem tudta nemhogy ismételni, de megközelíteni sem.
Lehet: sok szempontból rossz időszak volt a dualizmus kora, rossz volt, nagyon rossz — de a többi kor még rosszabb volt. A magyar államiság ezerszáz éve alatt jobb kor nem volt soha — ezt is gondolja az ember, miközben lapozgatja Déry és Merényi világosan szerkesztett, gyönyörűn illusztrált és mutatókkal jól fölszerszámozott albumát.
És persze gondol még sok-sok más egyebet.
Például hogy a magyar építőművészetnek bizony német anyanyelvű mesterek rakták le a fundamentumát, hogy egyéb származási dolgokról most ne is beszéljünk.
Vagy hogy a fürdőszobát nem akkor találták föl a népek, amikor már nagyon viszkettek, hanem amikor megszabadultak a fafödémtől.
A könyvben nem csupán az egyes építészek fölsorolása történik meg — a legnagyobbak, Ybl, Alpár, Lechner, Kós, Lajta vagy Medgyaszay külön fejezetet érdemelnek ki hanem elébb a tárgyalt időszak társadalmi, politikai, életmódbeli állapotáról kap az olvasó rövid, ám igen átgondolt jellemzést, majd a külhoni példákat is bemutatják a szerzők, végűi az egyes építészeti irányzatok alapos jellemzése sem marad el.
De külön és részletesen tárgyaltatik a bérház mint az első korszak meghatározó épülettípusa, szemléletes képet kapunk arról, miként áldozott le a kisvállalkozók kora, és külön fejezet szól a Közmunkák Tanácsáról, a Sugár útról, az épületek felszerelésének alakulásáról, a templom- vagy az ipari építészetről is.
Olyan könyv ez, amelyik jó, ha mindig keze ügyében van az embernek. (Budapest. Urbino 2000)
Bächer Iván