Kommunisták

1949-re, az akkor 25 éves zongoristával, Gold Mihállyal és feleségével, a két évvel fiatalabb építésztörténész Malovecz Erzsébettel olyan történt, ami addig még soha. Kommunisták lettek mind a ketten.

Hogy hogyan, miként, mi okból lett valaki e században kommunista, azt röviden és biztosan megválaszolni bajos. Most sem válaszolva, inkább csak kérdezve lesz e furcsa dologra.

Boldog ember az — s van ilyen mostanság nem kevés aki könnyeden mondja erre, hogy csak butaság, gonoszság, gyávaság lehet — egyik vagy másik külön-külön vagy párosítva tetszés szerint — az ok. Gold Mihály és Malovecz Erzsike nem volt sem buta, sem gonosz, sem gyáva ember példának okáért. Okosak voltak, jók és nagyon bátrak speciel.

Gold Mihály a kapitalista rendszert különösebben nem szívelhette soha. Kapitalistát mint embert közelről egyet ismert, az apját, Gold Sámuelt. Ezt a tőkést, mi tagadás, nem becsülte sokra.

Misi nem volt még tízéves, mikor az öreg tönkrement. Gazdasági értelemben ettől kezdve proletársorban éltek, ha a polgári társaság, az újságíró nagynéni, nagybácsi, az író Romlaky-ős folyton a család felett lebegő legendája, és gyermekkortól konstans muzsikusközeg ezt a sorsot persze jelentősen árnyalta is. De hát a mama, Romlaky Böske kétkezi varrásból kínlódta össze a betevőt, egy gangra néző kétszoba-konyhában laktak négyen, néha hatan, heten, több mint húsz éven át. Sült krumpli, parizer, pirított gríz, körözött volt a napi koszt. Ennyi jutott a Romlakyéknak, Goldéknak a kapitalizmus áldásaiból. Ehhez jött aztán a lezsidóztatás, ami bizony és finoman szólva sem 1944-gyel vette kezdetét.

Gold Mihály ezt, a polgárok származás szerinti különböztetését egy hosszú, a Horthy-rendszer természetéből magától értetődőn fakadó folyamatként élte meg. Hiába volt református, hiába volt, hogy zsidó nevelést nem kapott soha, hogy zsinagógába a lábát nem tette be — a reformátusok Lónyay utcai patinás gimnáziumában per „zsidócskának” szólították osztálytársai — akik mindezzel együtt nagyon szerették, és akikkel a kapcsolatot tartotta később halálig.

Aztán jött a munkaszolgálat, amit csak azért nem követett leölettetés, mert Misi — barátaival együtt — úgy döntött, hogy azt azért már mégsem talán.

De a költői tételt, miszerint a tőke és a fasizmus jegyesek, a kamasz, az ifjú Gold Mihály a bőrén tapasztalta meg.

Gold ifjúkori társaságában a Horthy-rendszer teljes el- és megvetése konstans szellemi és erkölcsi fundamentum volt. (Olyan bizonyosság, mint például, hogy magas rangú csendőrtiszt Bartók Béla hangversenyén nem jelenhetett meg soha.) Ez azonban nem jelentett semmi kommunistaságot. Ez csak a magyar polgár természetes idegensége volt egy majd minden ízében polgárellenes, numerus claususos, nyílt választójogos, vitézes, csendőrös, eucharisztikus kongresszusos, zsidótörvényes hazában.

A felszabadulás után pár évig még a ’44-ben csudásan helytálló ifjúkori társaság hatása volt a meghatározó. E társaságban pedig — néhány kivétellel — mindenki egyetértett abban, hogy egy művésznek, egy muzsikusnak legalább egy időre el kell mennie otthonról. Nem volt e mögött különösebb politikai meggondolás, legtöbben nem hitték, hogy ez az eljövetel végleges és visszafordíthatatlan lesz — nem ők tehetnek arról, hogy végül is az lett.

Miután 1948-ra a társaság tagjainak többsége Párizsba, illetve az Újvilágba tette át székhelyét, mi sem természetesebb, hogy Misi is készülődött utánuk. Annál inkább magától értetődött ez, hisz Algírból, a francia gyarmatról érkezett felesége ekkor még egyértelműen jobban beszélt franciául, mint magyarul — a költségvetéseket mindhalálig a boldog gyermekkor nyelvén kalkulálta ki.

1947 őszétől a társaság régi tagja, Misi gimnáziumi osztálytársa, munkaszolgálatos bajtársa, a nyelvész Maxi, aki magyar állami ösztöndíjjal időzött Párizsban, egyrészt mind hevesebben agitálta kevésbé hivatalosan kinn lévő barátait hazatérésre, másrészt legalább ilyen heves — levél- és szóbeli — agitációba kezdett Misi „jó útra” térítése érdekében. Ez azonban talán még nem lett volna elég.

De 1947 decemberében beütött a tüdőbaj.

A társaság kint lévő tagjai, minden kapcsolatukat és pénzüket mozgósítva még összegyűjtötték és eljuttatták a gyógyuláshoz elengedhetetlenül szükséges Streptomycint az éppen legördülő vasfüggöny alatt. Aztán barátjukat nem látták többé hosszú évekig, évtizedekig, még híreket is alig hallottak felőle sokáig.

A halállal kibélelt kórházakból és szanatóriumokból Gold Mihály egyrészt tökéletesen gyógyultan, másrészt tökéletesen hithű kommunistaként jött ki.

Szerepe volt ebben, nem is kicsi, a világnézeti fordulatot Dachauban abszolváló nagybátyjának, az író Schőn Sándornak és egy, a Szovjetunió őrnagyaként a korabeli magyar zenei élet élére visszatért zeneszerzőnek is — mindkettőjüket atyjaként tisztelte Gold Mihály.

Maiovecz Erzsébet, aki oly szívósan kereste helyét a világban, most úgy érezte, hogy huszonnégy éves korára végre révbe ért: lett férje, akit mindenkinél jobban szeretett, lett munkája, állása, hazája és végül pártja is.

Pontosabban ez utóbbi nem lett, még egy darabig nem.

1956-ig sem Gold Mihályt, sem Malovecz Erzsikét nem vették föl a Magyar Dolgozók Pártjába. Alighanem túlságosan, gyanúsan mások, eredetiek, szókimondóak és öntörvényűek voltak mindketten.

Erzsikénél különösen gyanús, alig érthető volt az algériai múlt, az Algériában élő szülők, a fölszabadulás után is ápolt francia kapcsolatok. Erzsike rendszeresen eljárt a Francia Intézetbe, jóban volt a kultúrattaséval, és alighanem följegyezték valakik, valahol a Legnagyobb Élő Francia Költő tolmácsaként Lellén eltöltött furcsa két hetét is 1949 augusztusában.

És mindennek tetejébe ott volt a sárga sál.

Erzsiké ugyanis mindenben más volt, mint más, másként is öltözködött, mint a többiek. Franciásan öltözködött, vagy algériaisan. Másként állt rajta a korabeli egyen-mackóruha is. Egy rikító sárga sállal komplettírozta például azt. A Műszaki Egyetem akkori párttitkára, egy iparművészeti főiskolát végzett festő kedvesen, ám kategorikusan közölte vele, hogy aki ilyen feltűnő sárga sálat hord, az a Magyar Dolgozók Pártjának tagja nem lehet.

De a pártonkívüliség mit sem változtatott azon a tényen, hogy mindketten kommunisták lettek, s ez életük hátralévő, tehát nagyobb részét döntően határozta meg.

Mit jelenteti ez a kommunistaság?

Gold Mihály esetében például egy sajátos, történelmi nagyvonalúságot. A szocializmus ügye — az ő felfogása szerint — egy évszázadokon át végighúzódó, hatalmas, világtörténeti valamicsoda, melynek grandiózussága mellett eltörpülnek az apró, napi problémák, „hibák”, vagy a nagyobbak is, perek, bűnök, emberirtások akár. Ez utóbbival kapcsolatos, a nyolcvanas évek végére publikussá vált számadatokat ő egyszerűen hazugságnak minősítette.

Szent dolog volt továbbá a „hülyék gyülekezete”, a párt, aminthogy az volt a Szovjetunió, ahol több mint egy tucat alkalommal hangversenyezett Gold Mihály. Nagyon szerette azt az országot. De szerette Kínát is, ahol kétszer járt. Szilárd meggyőződése volt, hogy a világ dolga ott dől el.

Természetesen ők 1949-től kommunizmus elmélete gyanánt csak a sztálinizmussal ismerkedhettek meg, s azzal sem túl alaposan. Szektások voltak, azok is, és okos emberekként mondtak, írtak, tettek butaságot is, nem egyet. De nem is oly nagyon sokat.

Ami a munkát illeti, Gold Mihály esetében a kommunistaságnak legfőbb konzekvenciája az itthon maradás lett. S persze ebből aztán következtek a további konzekvenciák: az ötvenes években az elszigeteltség, a bezártság, a hatvanas-hetvenes években pedig — és talán — az igazi verseny hiánya, a művészek zöme számára biztosított létbiztonságból fakadó elkényelmesedés. Tálán, persze, talán.

Az építész Malovecz Erzsébet az ötvenes években bizony nem sokat épített. Egy — azóta lebontott — kertmozi épült fel tervei szerint csupán a Bakáts téren, s közreműködött a sztálinvárosi pártház — ma múzeum — terveinek elkészítésében. Egyébként művészettörténészkedett, jegyzetelt, cédulkák százait, ezreit készítette, rendszerezte, dobozolta, tanított és mindenekelőtt társadalmi életet élt.

Az ötvenes évek elején idejének jelentős részét kötötte le a szakérettségis fiatalokkal való foglalatoskodás. A szakérettségisek olyan munkás- és parasztcsaládokból való tehetséges fiatalok voltak, akik egyéves, gyorsított menetben végezték el a középiskolát, szerezték meg az érettségit, s azután egyenesen az egyetemre kerültek. Erzsike minden lehetőt megtett ezekért a fiatalokért. Rajzaikat, dolgozataikat késő estig javítgatta az egyetemen, gyakorta hívta meg őket a Vezér utcába, majd a Tolbuhin körútra magukhoz, operába és hangversenyre vitte őket, kirándult, táborozott velük. Legszebb közös élményük a bajnai klasszicista kastély felmérése volt.

Végleges döntés volt ez a kommunistaság, beépült életükbe, lelkükbe, személyiségükbe, megszabadulni tőle nem volt lehető, mert akkor az egész ember is megszűnt volna már.

Mindazonáltal mindig mindenben mások maradtak, mint bármiféle had. Mindig rajtuk virított a sárga sál.

Új társaság is következett e kommunistaságból, új életelvek, melyek szöges ellentétben a régiekkel persze nem álltak. Ezen elvek egyike volt például, hogy az ember az államtól húzott fizetésén túl pénzt nem keres, pénzért nem dolgozik, nem maszekol soha.

Egyetemi tanári fizetésük melyhez járult még Gold Mihály művészi gázsija, s a külföldi turnék után az állami hivatalok által juttatott pénz — fedezte a napi szükségleteket, lehetővé tette az öregeken való segítést is, de tartalék vagy bármiféle vagyon képzésére akkor sem gondolhattak volna, ha ez nem ellenkezett volna elveikkel. Mellesleg ellenkezett.

A kilencvenes évekig nem volt semmiféle ingatlanuk, állami lakásban éltek, állami fizetésből, állami üdülőkben nyaraltak, gyermekeik állami iskolákba jártak. (Jókba.)

Gold Mihály nemegyszer hangoztatta büszkén: „Én egy állami ember vagyok.”

Az is maradt, s mikor az ő állama véget ért, abba ő is belehalt.