Nosztalgiavillamos

Időm felét már régen nem városomban töltöm. Amikor pedig Budapesten tartózkodom, mert muszáj vagyok, akkor is napokig, hetekig nem hagyom el szűkebb pátriámat, Újlipótvárost. Ha a Körútig kiérek, az már nekem egy nagy kaland. amit úgy kell kipihennem aztán. Buszra, trolira, villamosra végképp csak hébe-hóba kapaszkodom föl.

Múltkorjában azért csak megesett velem ilyes baj: a hatalmas folyamon túli, távoli ködökbe vesző messzi tájra, valahová Kelenföldre menendő, villamosra szálltam. A négyes-hatosra. Pontosabban a négyesre.

Valamikor naponta közlekedtem e viszonylattal. Talán még írtam is róla, ki tudja. Megvolt a hangulata a négyes-hatosnak, voltak különböző, helytől és időtől függő arcai. Más volt a négyes-hatos a Kalefnél, más a hídnál, más a Lipótvárosok között, más a Blahánál, nagyon más a Rákóczi térnél és megint más közelítve az egyetemek felé. És nem volt eltéveszthető a lidérces csúcsforgalmi szerelvény, a vasárnapi nyugodalmas, tágas, és ott volt az éjszakai, hajnali négyes-hatos, hiszen az én időmben a Körúton még nonstop járt e járat. Az se volt a városnak nagy barátja, aki megszüntette ezt is. A szombat esti társas mulatságok általában a négyes-hatoson folytatódtak. Olyan nem volt, hogy hajnali háromkor-négykor ne akadt volna ismerősre az ember, ha pediglen mégis nem akadt, akkor összeismerkedett hamar. Palackok, címek és kedves, kíváncsi kisasszonyok jártak kézről kézre ilyenkor itt. Persze ismerős kapaszkodóra korántsem csak éjnek idején bukkant utasa a régelmúlt időknek. Osztálytárs, tanár, cimbora, barát, haver, egyetemi, majd tanár kolléga, később, tanárkoromban tanítvány, vagy valami távoli ismerős szinte mindig álldogált vagy üldögélt a jármű belsejében. Egyáltalán akkoriban a város még teli volt ismerőssel.

Szép élményem, hogy egyetemista korunkban Laci barátommal azt kellett konstatálnunk egyszer, hogy nincsen egy vasunk sem. Elindultunk a városba, és ha ismerőssel találkoztunk, avval meghívattuk magunkat mindenesetre. Arról, hogy hol, mikor s miképpen ért véget az a nap, bizony nem tudok semmit azóta sem.

Ma már a magam korabéli — és persze: társadalmi állású — gyalogos, vagy tömegközlekedő Budapesten még véletlenül sem lelhet ismerősre. Csak egy kicsit is jobban szituált polgár már benn a városban nemigen lakik, ha pedig dolgát végezni bekényszerül, szigorúan és csakis autóba száll. És bizony igaza is van: eléggé deprimáló az utazóközönség például a hatoson is. Diákokon és nyugdíjasokon túl az a bizonyos lecsúszott és megkapaszkodni nem képes egyharmad utazik ott. Meg ellenőrök. Ráadásul a villamos drága is, drága arcátlanul.

Ezeken a dolgokon spekuláltam a múltkor, mikor vártam a négyes-hatosra a Jászain.

Volt időm spekulálni bőven.

A villamos ugyanis, ami az én időmben még félpercenként járt, most sehogy sem akart befutni. Délután három óra volt, a csúcsforgalom kezdett fölpörögni lassan, álltak már vagy hatvanan a benzingőzben. Fölködlött emlékeimben valami újsághír, miszerint ritkítás lesz, de én azt nem vettem komolyan. Szántszándékkal már csak nem fogják a várost pusztítani még tovább. Ahelyett, hogy az autókat szorítanák kifelé, és minden létező erővel a tömegközlekedést pártolnák, az ellenkezőjét teszik éppen. Már csak nem. De, úgy látszik, igen.

Végre felbukkant a híd közepén a jól ismert sárga orr. Fél perc múlva nyílnak az ajtók, és az utasok esnek kifelé, mint a kinyitott, megdöntött heringdobozból a belső. Pillanatok alatt számot kellett vessek a szomorú valóval: én erre a villamosra nem fogok fölférni.

Megdöbbentem, pedig az már nemigen szokásom. De velem gyerekkoromban fordult elő ilyesmi a hatvanas évek végén. A hetvenes, a nyolcvanas években tisztességesen, ember módjára lehetett tömegközlekedni Budapesten. Azelőtt más volt, tudom hallomásból és kicsit tapasztalásból is.

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a Wekerle-telepi főtéren reggel fél hétkor várok a kilencvenkilences buszra. Vagyunk a megállóban vagy ugyanannyian, mire a kék jármű Erzsébet felől befut. A busz persze tömve, de kilencvennyolc utas fölfér azért. Mikor mindkét ajtó becsukódik nagy nehezen végre, csak egy fő marad odalenn a járdán. Az az egy speciel én vagyok. Mire megérkezik a következő kilencvenkilences, fölszaporodunk az előző létszámra megint. És megint fölkapaszkodik a nagyja, sőt szinte mind az utolsó szálig. Csak az az utolsó szál ne maradna le, s csak ne én lennék, a tizenegy éves riadt, félszeg kispesti gyerek, aki csúf és buta, retteg a várostól, ahol nem ismeri ki magát, retteg a belvárosi iskolától, ahol a legrosszabb tanulók közé tartozik, retteg Szőnyi tanár úrtól, aki fölényes gúnnyal fogadja majd, és persze retteg nagy pesti osztálytársaitól, akik szóba sem álltak még vele, ővele a kispestivel, akire egy zseni Király Juli vagy egy szépséges Marcell Ági vagy Horváth Irén rá se néz soha, talán még az se tudják, hogy ott van ő is, az ötödik C-ben, vagyis hát még nincsen ott, ez a baj, ez a nagy baj, hogy nincsen ott és nem is lesz ott egyhamar, pedig már nyolc késő-pecsét kéklik az ellenőrző utolsó lapján.

A következő buszra föl kell férni, akármi is lesz, akárhogyan, de föl. És amikor a harmadik kilencvenkilences is kifordul a térre, és fölszáll már a várakozó mind, és csukódnának éppen az ajtók, akkor én összeszorítom a számat, ökölbe szorítom a táskafélét, és egy hirtelen elhatározással a lépcső szélére ugrom, arra a tízcentis szegélyre, mely szabad, és kezdem nyomni az előttem állót fölfele, és az végre lassan, kelletlenül, hisz neki is préselnie kell tovább az előtte állót, akinek szintén nyomnia kell, és így tovább, de föllép végre, és én, az utolsó be tudok préselődni csukódó ajtó és valami láb közé.

Az a láb, vagy fél láb persze lehetett ilyen is, olyan is. Lehetett férfi láb, de lehetett női is éppen.

S mint ahogy minden jónak ára van, úgy minden rosszból fakad valami jó is. No nem mindig, de elvétve mégis. Bizony fakadt még abból a napi tortúrából is. Az a kor, a hatvanas évek második fele ugyanis a miniszoknyának első, hajnali kora volt.

S havonta, kéthavonta egyszer bizony megesett, hogy a hideg kapaszkodót markoló kezem oda-odaért egy-egy feszes, kispesti női vádlihoz. S ez kárpótolt akkor — s tulajdonképpen azóta is — sok mindenért. És arról már nem is szólanák, hogy az a kor nem csupán a rövid szoknyának volt hajnala, de a harisnyakötőnek is alkonya még.

Mindez végigfutott agyamban most, harminc-egynehány év múltán, ezen a szép szeptemberi délutánon, amikor a Jászaira befutott Buda felől a négyes villamos. Ami csurig tömve volt. Éppen úgy, mint régen.

Csakhogy én már nem vagyok a régi.

Az elmúlt évtizedek során sok mindenféle iszonyom közül, melyekből most itt csak a zaj-, rock-zene-, fideszes politikai államtitkár és víziszonyomat emelném ki, legkifejlettebbé, leginkább koherens egésszé a kezdettől szervesen bontakozó tömegiszonyom vált.

Tömegben engem nem érdemes keresni. Én ugyanis nem vagyok ott ab ovo. A tömeg még el sem kezdődött összeverődni, mikor én már régen útban vagyok az ellenkező irányba.

Most sem izgattam magam. Ha nem férek föl a villamosra, hát nem férek föl. Menjen az énnélkülem isten hírével. Ha nem jutok ma Kelenföldre el, akkor nem jutok el. Bánja a ló. Majd eljutok holnap. Vagy holnapután. Vagy nem jutok már el soha. Annyi helyre nem jutok el már ebben az életben, búslakodni majd pont Kelenföld miatt fogok. Oldja meg bajait az a Kelenföld nélkülem. Szőnyi tanár úr, szegény, már nem fog lebaltázni. Király Julit meg fölhívom telefonon.

Mozdulatlanul, fölényes magabiztossággal néztem tehát, ahogy az ezredfordulónak szánalmas pesti népe veri, nyomja, préseli magát villamosra föl. Mikor már elült minden mozgás, valamennyi lépcső is tömve volt, a szerelvény ajtajai nem csukódtak be rögtön. A Falk Miksa sarkán pirosat mutatott a lámpa még. Előttem a villamos legalsó lépcsején kedves, fiatal hölgy állt legalul. Arca bizalmat keltő volt, kispesti is lehetett volna akár. Szürke szoknyája szép térde felett ért véget vagy tizennyolc centivel.

Megvakartam a kopaszodó fejtefő körül őszülő hajamat kicsit, vettem egy mély lélegzetet, és: hopp!