Esküvőn

— Lajoskám, gyere, ülj ide mellém. Oly rég nem láttalak.

— Ülök, Bogi mama, csak hozok egy sört.

— Istenem, istenem, Lajoskám, hogy elszaladt az idő, mit szólsz?

— Egy szavam sincs, Bogi mama.

— Még csak most volt, hogy az ölünkben ringattuk… Mintha ma lett volna…

— Ma is volt… Akkor.

— Csak most hoztuk ki a kórházból…

— Kihoztam, Bogi mama, kihoztam. Te ugyanis nyaraltál éppen Cipruson.

— És most meg mekkora lány… asszony… Harmincéves maholnap.

— Két év múlva, bizony.

— Nem fiatal már.

— Az igaz, Bogi mama. Ennyi idős korunkban mi már el voltunk válva rég a maga lányával.

— De fő, hogy meglett végre az esküvő… És elég szép esküvő. Nem hittem volna, hogy ilyen szép lesz. És hogy megérem. Az én kisunokám esküvőjét… és azt se hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek.

— Nagy a család, Bogi mama, nagy a család…

— Persze, Lajoskám, az nagy. Pláne a mienk.

— Pláne Bogi mama, pláne. Itt van mindenkinek a felesége. Meg az előző felesége. Meg az azt megelőző felesége… Szép is ez…

— Mi van abban, Lajoskám? Te is milyen jóba vagy a lányom férjével, ugye. A legjobb barátod, lehet mondani.

— Jóba voltam az előzővel is.

— Hogyne. Józsival együtt ittatok. De Lacival meg együtt horgásztok.

— És csak utána iszunk.

— Meg olyan szépen tudjátok a dolgokat megcsinálni együtt. Az a fürdőszobapolc is milyen jó lett. És az is olyan jó, hogy együtt jártok nyaralni… Az összes gyerekkel…

— Így a legegyszerűbb. Úgysem tudjuk már, melyik kié.

— Ha-ha-ha… de jópofa vagy te… nem is hittem volna akkor.

— Amikor eladtad az egyetlen öltönyömet… Eladattad Katival.

— Ha-ha-ha. Nem volt egy vasatok sem. Mondtam Katinak, hogy azért kaphat tízezer forintot is…

— Én meg nem tudtam elmenni vizsgázni.

— Úgyis megbuktál volna, Lajoskám. Akkoriban mindig megbuktál. Ki gondolta volna, hogy abból a kis bohó fiúból…

— Aki egy részeges állat volt akkor.

— Egyszer ügyvezető igazgató lesz. Kocsival… prémiumokkal… Őszintén szólva azt se gondoltunk, hogy el fogod végezni az egyetemet.

— Amikor a diplomamunka idején be hozta a lakásba azt a hat kutyát, nem gondoltam volna én sem…

— Ha-ha-ha… ne mondd, hogy nem volt jó ötlet. Nyolcezret kaptunk darabjáért.

— Nem láttam egy fillért sem abból… Csak azt tudom, hogy annak a pénznek bizony volt szaga…

— Ha-ha-ha… A régi szép idők, Lajoskám… Fiatalok voltunk és bohók. Ne felejtsd el, hogy ti huszonévesek voltatok… Én meg negyvenhárom, édes istenem… Jó tíz évvel fiatalabb, mint te most. Borzalom, hogy szalad az idő, Lajoskám, hát mit szólsz ehhez? Pedig mintha csak ma lett volna, hogy megkérted az én Katim kezét.

— És maga azt mondta, hogy nem adja.

— Csak vicceltem. Különben is, oly rég volt már.

— Mintha ma lett volna. Mintha ma lett volna, hogy a nászajándékból levonta az esküvő költségeit. Elvitte a mosógépet, az ágyneműt, a négy kávéfőzőt.

— Hagytam egyet.

— A legrosszabbat.

— És amikor te leejtetted a gyereket fürdetéskor. Annyira be voltál rúgva.

— Gondoltam, legalább ő ne ázzon el.

— Mintha ma lett volna… Mert annyira be vagy rúgva most is.

— Hiába rohan az idő. Bogi mama, hiába, látja. Mintha csak ma lett volna, mikor a másodikról lelökte a franciaágyat.

— Ha-ha-ha. Ha tudnád, hogy az mekkora munka volt. Át kellett hívni a szomszéd két idióta fiát.

— No de aztán megérte!

— Az biztos, Lajoska, az biztos! Hogy az mekkorát szólt, fiam! Azt még én se hittem volna. És a Zsiguli ára? Emlékszel arra, hogy azt hogy lenyelted, Lajoska? Mi szépen odaadtuk, aztán se pénz, se kocsi.

— Nem tehetek róla, hogy a lányát annyira rászoktatta az öltözködésre, Bogi mama.

— Rászoktattam, hogy ne rongyokban járjon. Meg hogy rendes embere legyen, aki vesz neki ruhát, Lajoskám. És amikor benyitottam, és te ott mostad annak a nagy mellű nőnek a hátát?

— Minek nyitott be?

— Hogy is hívták azt?

— Kamilla?

— Az, az, Kamilla. Ha-ha-ha-ha… a durva anyját, Kamilla.

— Mintha ma lett volna, amikor Bogi mama nekem jött azzal a késsel.

— Az egy teljesen ócska kés volt. És amikor te belelöktél az ágyba? És beleszorítottad a párnába az arcomat. És azt üvöltötted, hogy most megöllek, te rohadt sváb ribanc, most megöllek.

— De nem öltem meg.

— Az. Mert elrontottad azt is.

— És amikor maga följelentett a rendőrségen?

— Ha-ha-ha. Hát mire való a rendőrség?

— Hogy disszidálni akarok.

— Miért, nem akartál?

— És nem kaptam útlevelet három évig…

— Utaztál azután eleget.

— De a Kati se kapott! A saját lányát is elkaszálta.

— Az én Katim nem is szeret utazni annyira. Különben is, őneki ott volt a gyerek, akit egyedül nevelt, ugye… Egyedül…

— Egyedül… Józsival, Lacival és a többivel egyedül…

— De föl is nőtt a gyerek, és ez a fő. Nézz oda! Hogy táncol, milyen gyönyörű, mint egy hercegnő, istenem… Az én kis unokám… Hát ezt is megértük, Lajoskám…

— Valahogyan, valamiért, nem tudom, hogyan és miért, Bogi mama, de megértük…

— Ez a fő. Csak… nem tudom… Te mondd, Lajoska…

— Mi van, Bogi mama?

— Neked szimpatikus ez a vőlegény?

— Melyik?

— Hát a mienk. Vagyis a Katinké. Az ott!

— Ja az? Az a rókaképű? Az nem.

— Ugye, Lajoskám! Nem tudom, de van benne valami nyálas, vagy nem is tudom.

— Mit nyálas. Egy csúszómászó. Egy csiga. Egy meztelen csiga.

— Jaj, gyere, Lajoskám, vonuljunk el, beszéljük csak meg ezt.

— Menjünk, Bogi mama, menjünk…

— Mi olyan jól megértjük egymást…

— Mi meg, Bogi mama…

— Nagy dolog az idő, hiába…

— Az nagy, Bogi mama…

— Valahogy a keze olyan áttetsző…

— Mint egy múmiáé.

— És a járása is. Nézd, hogy megy.

— Mint egy homályökör.

— És a hangja is milyen?