Menekülés

— Valami Szauder…

Ezt hallotta, amikor lábával kirúgta a vizesblokk ajtaját, és két karjával átölelve kezdte feleségét támogatni az ágy felé.

Csend volt a kórteremben, csend lett hirtelen, tudta, mindenki őket figyeli, és tudta, rutinból tudta már, miféle kérdésre volt válasz ez a valami Szauder. Egyik beteg szánakozva mondta: milyen fiatal asszony, istenem, hány éves? Mire a másik, a régebbi mondta: nincsen még negyven szegény. Istenem, mondhatta az első, szegényke, istenem, hogy hívják?

Aznap, azon a szombaton reggel kilencre ért fel.

Minden nap kilencre ért fel egyébként. Csak vasárnap nem. Akkor este kilencre ért be leginkább.

Most a folyosón végigmenve beköszönt a nővérszobába, mint mindig, megnézte, ki van benn, mi újság, ki hogy s mini van aznap.

Aztán ment a folyosó végén lévő kórterem felé. Rögtön az ajtóval szemben állt felesége ágya.

Vera félig keresztbe feküdt Görcsösen kitámasztotta magát a fémkeretre, amit az ágy szélére kellett erősíteni, mert az első éjszakákon még neki-neki- indult és hatalmasakat esett. De akkor már nem indult volna neki. Hatalmas fekete szeme tágra nyitva, mereven nézte őt. Kezében egy rongyos újságlapot gyürkészett, amelyen valami reklámfotón egy fekete macska volt.

Gold Jenő gondosan, kimérten, szertartásosan leengedte a keretet, s leült az ágy szélére.

— Mi van? — kérdezte.

— Semmi.

A szatyorból kipakolta a két sárga dobozos tonikot, a gyümölcsrizst, a banánt, a tiszta hálóingeket. A szennyest kivette a szekrény alsó polcáról, ahová anyósa gyűrte, s a felsőre betette a két tisztát. A harmadikat elöl hagyta az ágyon.

— Előbb eszel, vagy előbb inkább fürödjünk?

— Ahogy akarod.

— Akkor előbb kapsz egy falatot, aztán fürdünk, aztán eszel rendesen.

Vera olyan képet vágott, ami jelezte: mindegy ez őneki.

A falat után kimentek, lassan csoszogva, egymást ölelve a vizesblokkba. Még háromszor tudnak majd kimenni így, lábon, aztán még néhányszor a kocsival. A kórteremben csend honolt, amíg ők vonultak. Egy öregasszony. Katika, sírt a sarokban. Itt egyszerű szentként tisztelték Gold Jenőt, aki naponta jött. A betegek többségét nem látogatta senki napokig, hetekig.

A vécében nekitámasztatta Jenő asszonyát a falnak, felhúzta a hálóinget, leguggolt, letolta a neccbugyit a pelenkával együtt. Mivel ez kétkezes munka volt, közben a homlokával, feje tetejével Vera hasához szorította a hálóinget. Aztán átölelte, és letette a vécére szépen. Vera félredült kicsit, egyik kezével tartotta tehát, de közben elfordult, és nézett a vécé ablakából kifelé. Szép fák voltak, főleg fenyők, madarak, verebek, gerlék, rigók és varjak, és persze macskák, kórházi macskák odalenn. Gold Jenő betéve tudta már ezt a látást, belévésődött talán örökre ebből az ablakból a fa, a madár, a macska.

Aztán zuhanyoztak, mosdatott talptól tetőig, közben véletlenül beverte orrát Verának. Az asszony följajdult, ő átölelt, hozzásimult, Vera lihegett, remegett.

Letette aztán a székre, gyorsan törölt, nehogy megfázás legyen, Vera mondta most is, mint mindig:

— Jaj, de fázom.

Föladta a hálóinget,

— Jaj, de fázom.

Fölállította, alágyűrte a radiátorra készített pelenkát, azt fejével tartotta megint, amíg ráhúzta a neccet.

— Kérem a pöttyöt! — mondta Vera ekkor, és Jenő odatartotta képén a pöttyöt engedelmesen. Az volt Veráé.

Indultak befele, s mikor Jenő kirúgta az ajtót — mindkét keze Verával lévén teli —, akkor ütötte meg ez a fülét:

— Valami Szauder.

Eljutottak az ágyig nagy nehezen, s ott tette Jenő, amit tennie kellett, és amit tett akkor hat éve már: etetett, itatott, beszélt, pakolt, nővérekkel, orvosokkal diskurált. Aztán elköszönt, és ment a lépcsőn, a lépcsőházon, a kerten, újabb lépcsőkön és az osztályokat összekötő végeláthatatlan százéves fedett folyosókon ment lefelé.

A főkijáratnál beszállt a kocsiba. Két óra múlva kiszállt.

Megérkezett falura.

Kinyitogatott, rendezkedett, kipakolt, aztán bement az ő szobájába kicsit, ami úgynevezett tisztaszoba volt egykoron, és amit szépen berendezett már. Leült az asztalához, mert már asztala is volt itt, leült, és nézett ablakán kifele.

Az ablakból az utcára látott, a falu főutcájára, ahogy itt mondták: a kövesútra, amelyből épp ablaka előtt három földút is ágazott a dombra fölfelé.

Balra, az ablakával szemben, a kövesút túloldalán tekintélyes épület magasodott. Arról már tudta, hogy varrodaként szolgál. Jobbra viszont egy furcsa, lakatlan és meglehetősen romos parasztházra esett tekintete. A ház homlokzatán is volt egy ajtó a két obligát ablak közölt. Az ajtóhoz két oldalról lépcső vezetett fölfele.

A furcsa házra jó volt néznie Gold Jenőnek.

Nézett is rá hosszasan, és arra gondolt, hogy ő most már évekig, évtizedekig talán ezt a házat látja majd minden percben, órában, amikor az ő asztalánál ül, és dolgozik. Ez a ház lesz neki a menekülés háza. A kipihenésé. Az erőgyűjtésé.

Délután útra kelt, átment szomszédjához, Lizi nénihez, akivel első perctől értették egymást.

Lizi néni visszakísérte őt aztán egy surcnyi tojással. Jenő kezében pléhveder volt, teli krumplival. Megálltak a kapu előtt, még diskuráltak. Gold Jenő mohón kérdezett, úgy tervezte, hogy ő utána majd a faluról fog írni, a faluról, ahol nincsen senkihez, semmihez sem köze. Gyógyírként ír majd a faluról, csak a faluról, ahová a véletlen vetette. Kérdezett hát jó riporterként már akkor is.

— Mi volt az a ház, Lizi néni? — mulatott rá a varrodára.

– Az? Polgári olvasókör, édes kisszívem.

Gold Jenő elmeséltette magának, hogy mit csináltak a polgárok az ő olvasókörükben, amikor még volt ez is, és az is. Majd rámutatott a másik házra, a furcsa parasztházra, amire az ő ablaka nézett, hogy az mi volt.

— Az lakóház, édes kisszívem. Meg bolt. Néha volt benne bolt is, édes kisszívem.

— Bolt? Milyen bolt?

— Hát ilyen vegyes. Áfész bolt. Azelőtt meg maszek. De az nagyon régen volt. Még a háború előtt. Egy zsidó próbált itt boldogulni, édes kisszívem.

— Éltek itt zsidók?

— Nemigen, édes kisszívem. A németek megcsinálták a kereskedést is maguk. Itt nem élt meg zsidó. Csak ez próbálkozott itt valamikor a harmincas években, épp abban a házban, édes kisszívem. Ő vágta azt az ajtót. Gyerekkoromban még nem volt ajtó ottan, édes kisszívem. De aztán egy év múlva elment ő is innen. Pincehelyi volt, azt hiszem, édes kisszívem,

— Igen? És hogy hívták?

— Nem emlékszem már rá pontosan, talán valami…valami…

Aztán ezt mondta, persze:

— Valami Szauder, édes kisszívem.