A halál angyalai

— Tudja, Malacka, hogy akihez mi most megyünk, az zseni? — mondta Bogya Iván barátnőjének, Malovecz Erzsébetnek 1954. december 17-én, délelőtt tíz órakor.

— Miért? Akiknél eddig voltunk, ők nem voltak azok? — kérdezett Malovecz Erzsébet vissza.

A két huszonnyolc éves építész, pontosabban akkor építészettörténész egy szánkót húzott a Gellért-hegyre fölfelé.

A szánkóra hatalmas köteg újságpapír volt stószolva, rákötözve.

Akkor már hónapok óta foglalatoskodtak azzal, hogy nagy öreg építészeket kerestek föl. Eldiskuráltak velük, részletrajzokat kunyeráltak tőlük. Jártak a Zeneakadémia egyik tervezőjénél, a debreceni volt megyeháza és püspöki palota tervezőpárosánál, Bogya pedig állandó levelezésben állt a század legnagyobb erdélyi építészével is, aki írónak se volt utolsó.

Most az egyik legérdekesebb mesterhez igyekeztek, a vasbeton művészéhez, akinél Bogya már járt egyedül pár nappal elébb, 13-án késő délután. Erzsike akkor nem tartott vele, mert aznap halt meg a Vörösmarty moziban nagyanyja, miközben a Kaméliás hölgy mulatós jelenete ment.

— Mikohr született az öhreg? — kérdezte most a kaptatón, jellegzetesen ropogtatva az algíri r-eket.

— 1877-ben. Húszévesen készült első megvalósított terve, huszonhárom évesen már megtervezte a csernovitzi színházat, huszonnyolc éves korára elkészülnek gödöllői villái, melyek már teljes erejében mutatják, s harmincévesen kész főművével, a veszprémi színházzal is. Közben tanult Pesten, Bécsben, Berlinben, Párizsban, bejárta és összegyűjtögette egész Erdélyt, Dunántúlt és Felvidéket — fújta a mindig jó tanuló Bogya a leckét.

— Így kell ezt csinálni — bólintott mélázva Erzsike. — Mint az apám.

— Egy kőműves kölke volt amúgy, Malacka. Nem építészfamília.

Beléptek az egykor Nagyboldogasszony névre hallgató utca 59. számú házába, amelynek minden ajtaja nyitva volt. Az öreg építész a kályha előtt térdelt, fújtatott, krákogott, köpködött és ízesen káromkodott.

— Nem akar begyulladni ez a szemét.

Föltápászkodott, az odakészített, összehajtogatott részletrajzot kinyitotta, néhány gyors mozdulattal miszlikbe tépte, és betömdöste a kályha ajtaján.

A háború után a Mester megérte a tervezőintézetek államosítását és összevonását is, sőt pár évet ő maga is — az egyik legnagyobb és legeredetibb magyar építész — beállt az egyik tervgyárba rajzolni, mert úgy látszik, anélkül nem bírt lenni.

De ekkor, 1954 telén, hetvenhét évesen már nyugdíjban volt, és az ötven év alatt összerajzolt részletrajzokkal tüzelt. Legfeljebb egy-egy hasábfát dobott rá a végén, de azzal spórolt nagyon, fája kevés volt, részletrajza viszont tömérdek.

Bogya egy pillantást vetett a következő gyújtásra, és felkiáltott.

— Jézusom, tanár úr! Ez a soproni színház!

— Ez, fiam? Ez nem a soproni színház. Az ott áll Sopronban. Ha még ott áll — mondta az öreg, és már tépte is a papírt.

— És Mulyad? A konzolokról van részletrajz? A halál angyalairól?

— Hoztak papírt? — mordult a mester.

— Egy egész szánkóval.

A héttel előtti látogatáskor, mikor Bogya terveket, részletrajzokat kért, a mester durván elutasította, hogy ő nem akar megfagyni. Ekkor jutott eszébe Bogyának, hogy üzletet ajánl: ők hoznak újságpapírt, és cserébe mégiscsak kapnának némi rajzokat.

— Hozzák be ide — vonta meg vállát a bajszos mester.

Becipelték a Szabad Népeket és Magyar Nemzeteket. Ez a két lap — az előző nevét változtatva, persze — járt Maloveczhez, és mindenekelőtt férjéhez hosszú évtizedeken át.

Mikor végeztek, a mester mogorván megvonta vállát:

— Keressenek odaát. Én nem tudom, hol vannak a mulyadi tervek. Lehet, hogy már eltüzeltem őket.

A szomszéd szobának három falát polcok borították plafonig. A polcokon szépen összehajtva sorakoztak a tervek, a milánói kiállítás csarnokának, a lembergi hadikiállítás csarnokainak, az ógyallai, a püspökladányi templomnak, a kanizsai színháznak, a mátraházi „kínai” szállónak, a Grassalkovics-telekre szánt Nemzeti Színháznak, a kelenföldi református templomnak, a rózsadombi Baár-Madas gimnáziumnak és számtalan lakóépületnek tervei.

Malovecz Erzsike bénultan állt. Bénultan állt műve előtt egy építésznek, aki házakat csinált. Nem vett részt építészeti vitákban, nem Capenkót és más szovjet teoretikusokat jegyzetelt, nem szakérettségisekkel vesződött, nem az egyetem kulturális életét organizálta, nem lakberendezett, nem istápolta párját, nem, mindezt nem csinálta, viszont csinált házakat, mégpedig nagyszerűeket.

Ez az építész — lehet: reakciós, lehet: kicsit antiszemita — épített, házakat épített.

Közben Bogya előhalászta a rárosmulyadi római katolikus templom vaskos dossziéit is.

A mester legbravúrosabb munkája volt ez.

A Nógrád megyei falucska templomát egy losonci vaskereskedő rendelte meg tőle 1908-ban azzal a kikötéssel, hogy a művezetés is az ő dolga lesz. Nehezen állt kötélnek, de a huszonnégyezer koronás javadalmazás végül meggyőzőnek bizonyult.

A falu szélén, magányosan álló, teljes egészében vasbetonból készült épület csodás hatású ma is. E hatást fokozzák s koronázzák a kerek tér kupoláját körbeszegő figurák, amelyeket Sídió Ferenc készített fekete mészkőből, s amelyek nemcsak díszítenek, hanem egyben statikai szerepük is van: a vasbeton pilléreket ők tartották s tartják ma is — a halál angyalai.

Ők, ezek a csónakfejfákba szorult angyalok kerültek a szánra visszafelé, miután elköszöntek a mogorva mestertől, aki még öt évet élt ezután, szegényen, elfeledetten, minden télen fázva. 1959 áprilisában halt meg.

A halál méltóságteljes angyalai egy tanszéki szekrénybe kerültek.

1956 októberének zűrzavarában eltűntek.