Népszabadság, 2000. szeptember 9.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Szeretem a szép képeket, fotókat.
Nem oly nagy talány, miért. Mert örökítenek.
Örökít ez a fotó is, ez az igencsak szép fotó is.
Egy kisvárosi magyar családot örökít a harmincas évek végéről.
Apa, anya s három gyerekük.
Ki volt az úr a háznál? Az, mint minden igaz fotón, látszik azonnal. Mondani nem kell: a mama.
Unger Mária volt a szép neve.
A századforduló után született pár évvel Tevelen.
Apja, Unger Márton téglagyáros volt, helyét kereső és nemigen lelő ember. Hol itt próbálkozott, hol ott. Mikor lánya született, akkor még Tevelén gyártott téglát, de később vetődött Némedire, Vaskútra, Tamásiba is. A húszas évek elején éppen Pincehelyen próbált meggyökerezni. Üzeme itt a Dunaföldvárról Dombóvárra vezető úton, a Nagyszékelybe vezető leágazásnál működött. (Frissen települt építőanyag-telep van ma e helyen.) Felesége teveli német lány lett, Eppel Anna, aki három szép német gyermeket szült neki.
A háromból a középső a képen látható mama, lánynevén Unger Mária. Ő Tevelen született tehát, és magyarul tízéves koráig egy hangot sem értett. E nyelvet a bonyhádi zárdában sajátította el, ahol polgári iskolába járt. Ezt kétéves kereskedelmi tanulmányok követték Budapesten, majd a 16 éves lány visszatért szüleihez, akkor már Pincehelyre.
Itt ismerkedett meg a képen látható — akkor persze még fiatal — úrral, aki a családi hagyományt követve űzte a hentesek és mészárosok gyönyörű mesterségét. Ez a hentesség, tehát a sertéshússal is való foglalatoskodás jelzi a zsidó vallási kötelékek lazulását. Alig-alig volt zsidó Spitzer László, de annyira azért igen, hogy sok-sok nagy-nagy baj legyen belőle.
Mert — kell-e mondani — megtörtént, ami alig képzelhető: a fiatal sváb lány és a nálánál hat évvel idősebb zsidó mészáros Pincehelyen megismerkedtek egy táncmulatságon, és azonnalosan egymásba szerettek.
A — szintén könnyen kitalálhatóan nem nagy lelkesedéssel fogadott — házasságnak egyik föltételeként a menyasszonynak át kellett a zsidó hitre térnie. Nem nagy ügy az — egy nagy szerelemhez képest semmiképp sem az. Mibe kerül? Legfeljebb egy életbe.
Az ifjú párnak lett két gyermeke hamar, Andor és Katalin — a képen a két nagyobb. A fiatal mama vállára nehezült egy anyós és egy édesanya végigápolása is. Miután nem csupán az öregek mentek el, de egy három és fél éves kisfiú is áldozata lett egy orvosi műhibának, a Spitzer vegyes páros (elnézést!) a két gyerekkel 1936-ban Tamásiba hurcolkodott át. A Spitzer-ház a mai OTP helyen állott, szomszédságában az egykori Klein-féle textilkereskedésnek, melynek helyiségeiben motoros bolt, illetve vasedény működik.
Itt született a kis Jancsika gyerek, aki a képen mosolyog alul.
Így vette le ötüket a derék hőgyészi mester a negyvenes évek elején.
Élt a család, ahogy élt, ahogy lehetett, s tulajdonképpen — a gyalázatos törvények dacára — 1944 márciusáig valahogy lehetett. Persze azért a Katalin lányt kiközösítették, mocskolódó levelek is jöttek, és a papát behívták munkaszolgálatra, de még volt otthon, volt betevő, és megvoltak valamennyien.
Aztán eljött március 19., s tíz napra rá föl kellett tűzni a sárga csillagot.
A „sváb” mama nem volt hajlandó erre.
A tamási hivatalosságok, akik jól ismerték a családot, nem szóltak volna érte, de új, „idegen” csendőrszakaszt vezényeltek Tamásiba át. A buzgó csendőr hadnagy nem csupán az utcákon félemlített, végigjárta a zsidó lakásokat is. Az asszonyt saját otthonában vonta kérdőre:
— Miért nem hordja a sárga csillagot?
— Mert keresztény vagyok.
— Akkor miért ment zsidóhoz?
— Mert őt szeretem.
— Akkor viselje a következményeit.
S ezzel a csendőr — ismert a neve, de ne bántsuk az esetleges leszármazottakat, nem tehetnek ők semmiről — előállította a kisgyermekes mamát a községházára és onnan — begyűjtött társaival — útnak indította a budapesti Mosonyi utcába.
Tamásiban gyors kapkodással kezdődött mindenféle papírok beszerzése, tisztességes papok hamisítottak igazolást, amely bizonyította az áttérés szabálytalan voltát, mire azonban a dokumentek Budapestre értek, az asszony már úton volt Auschwitz felé. A sváb asszony ide tehát jó két hónappal elébb érkezett meg, mint magyarországi és tamási sorstársainak többsége. Talán ennek — no meg tán az anyanyelvtudásnak — köszönhette, hogy „munkára” osztották be.
Otthon aztán sor került a tamási zsidók gettóba való összegyűjtésére.
A kikeresztelkedett, tehát fehér karszalagos Spitzer Lászlót — a képen látható mosolygó apát — onnan, a gettóból hívták be munkaszolgálatra újra. Szekszárdi környékére, majd Nyugat-Dunántúlra vitték, ahonnan megszökött. De Tamási helyett a hírhedt foksányi táborba került, és onnan valahová az Ural mellé. 1946-ban még hazatérhetett ugyan, de a megpróbáltatások során szerzett betegségek két évvel később elvitték szegényt.
Spitzer Andor, a képen látható nagyobbik fiú esete „egyszerűbb”: Őt elvitték munkaszolgálatra, s többé nem jött sem ő, sem róla semmi hír.
1944 késő tavaszán tehát az ötből kettő, a tizennyolc éves Katalin lány és a hatéves Jánoska élte végig együtt a gettó szörnyűségeit. Ismerősök, rokonok, egyes csendőrök is próbáltak segíteni rajtuk. A — más — csendőrök által végrehajtott villanyozásokból, kínzásokból ők kimaradtak, de őket is beterelték a zsinagógába, onnan ki az állomásra, majd be a vagonba. Közben a német rokonság kétségbeesve dolgozott, s az utolsó pillanatban került papír, amely bizonyította, hogy reverzális hiányában a Kata lány kereszténynek minősül. A félájult nővért kirángatták a vagonból, de a zokogó Jancsikának — aki apja vallását örökölte, ugye — maradnia kellett. Képzelhető, hogy nem lehetett könnyű, de a tamási svábok eldöntötték: ha nem lehet kettőt menteni, csak egyet, azt az egyet ők megmentik azért is. A kisfiú a tamási kántor feleségének védőszárnyai alatt, annak négy gyerekével együtt került Mengele elé. Védőszárnyak alatt szállt a kis Jancsika még aznap a kéményből lengyel égre föl.
Hogy mit érezhetett a két hónapja már ott s így mindennel tisztában lévő sváb mama, mikor meghallotta, hogy megérkeztek a tamásiak is, azt meg nem írhatom, mert én azt nem tudhatom.
Katalint a Szálasi-éra alatt a német rokonság bújtatta el.
Míg a zsidó papát elvitték, addig a sváb mamát fölszabadították az oroszok. A virágkorában 80 kilós asszony 35 kilós volt. A vöröskereszt Svédországba vitte, ahonnan 1946 nyarán-Fischer Annie segítségével — került haza. Itthon először is férjét ápolhatta, majd temethette el. Aztán arra ocsúdott, hogy mint sváb, a kitelepítendők listájára került. Kata lányának férje intézte el, hogy ne kelljen vagonba szállni újra. Így a mama befogadhatta a kitelepülés elöl bujkáló teveli rokonokat legalább, akikkel évekig laktak aztán egy fedél alatt. Ezután következett az újabb stáció: az Auschwitzból hazatért sváb asszony osztályidegen lett. Boltját elvették, minden jövedelmétől megfosztották. Kata lányával és annak derék férjével szerencsére mindvégig tudták segíteni egymást.
A képen látható — mondjuk: német — mama 55 éves korában költözött ki a tamási katolikusok temetőjébe, a képen látható — mondjuk: zsidó — ura mellé.
Katalin — a fiatal lány a képen — könyvelő lett. Emberével, a szomszédos Klein-házból való Istvánnal 54 éve élnek, istennek hála, együtt. Persze beköltözött a bánat hozzájuk is — egy agyhártyagyulladás folyományaként fiuk intézetben él. A csinos könyvtáros lány, s a két szép unoka ír a bajra. Meg hogy mégiscsak adatott pár békés évtized.
A nagymama faláról akasztottam le e képet, amelyen ő a fiatal, csinos lány ugye.
Szép kép, tessék csak nézegetni nyugodtan.