Grindometer

Vidéken időzve minden évben egyszer szokásom meglátogatni Ödön barátomat, aki két faluval arrébb él, s akit még a honvédségnél ismertem meg, ahol szakaszunk sofőrje volt. Nyíltszívű, segítőkész fiú volt már akkor is, s most megemberesedvén mit sem változott — örömmel, jó borral fogad mindig, ha takaros portájába toppanok váratlanul.

Most is azonnal asztalra került kolbász, friss kenyér, házi vegyes — s miközben falatoztunk, és a szokásos mitörténteket mondogattuk el, körbenéztem, s konstatáltam, hogy átalakult a lakás némileg, kicserélődött és több lett a bútor benne.

Eltemettük a fatert tavasszal adja meg kérdés nélkül is a változások okát barátom. — Áthoztuk tőle, amit lehetett.

Kicsit fölálltam, körbejártam, egy vitrin előtt megálltam. Az üveg mögött mindenféle csecsebecsék, fényképek, csetreszek sorakoztak, ahogy az egy vitrinben szokás.

— Ez is onnan van — állt mellém Ödön. — Nem is bántottunk benne semmit. Úgy van, ahogy még a muter beállította a dolgokat. Ez ő — mutatott egy mosolygós asszony képére. — Ez meg a fater.

A színes képen jó kiállású, öltönyös parasztember támaszkodott egy ezerötös Ladára.

A vitrinben a fénykép mellett egy finom csipketerítőn egy jókora, csillogó, finoman rovátkált fémdarab hevert.

— Hát ez meg micsoda? — kérdeztem Ödönt.

— Grindometer — vágta rá büszkén.

— Grindometer?

— Az hát. Grindometer!

— Az meg mire való?

— Családi örökség. A vitrinben ez is benne volt.

— És izé… mire használta ezt az öreg?

— Ő ezt ugyan semmire.

— Miért, ez mire való?

— Grindometer. Nem tudom én sem, mi az. De két házzal innen van egy pesti tanárnak háza. Tőle megkérdeztem, ő kiokosított. Na, hogy is mondjam. Szóval ez afféle mérő. Az öreg egy olyan cégnél volt, valami vegyipari nagyvállalatnál, amelyik permetezőszert is gyártott. Na most azt ilyen szuszpenzióba tették, vagy mibe. Annak pediglen az a lényege, hogy a folyadékban a szer, a szilárd szemecske egyenletesen oszoljon el. Mert ha nem, leülepedik, megcementesedik, és annyi. Ezért a szemecskéket nagyon apróra kell ledarálni. Na most ez az izé, ez a grindometer azt tudta mérni, hogy milyen finom a szuszpenzióban a szemcse. Rá kell önteni egy kicsit, és ha egyenletesen szétterül, akkor jó, ha megakad a rovátkákban, akkor nem jó. Nagyon drága volt, és akkoriban csak dollárért lehetett venni. Dollárt pedig úgy kellett kérelmezni. Úgy mondta a fater, hogy évekig beszéltek erről a micsodáról, míg a minisztériumtól megkapták rá a dollárt. No és végül megkapták… És akkor meg hetekig ott állt a vezérigazgató irodájában. Hetekig. Az öreg volt a vezér sofőrje. Hát érted. Gondolta, minek álljon ott. Amikor ilyen szép.

Megnéztem még egyszer a grindometert, tényleg nagyon szép darab volt, büszkén csillogott a levesestál és a keretezett családi fényképek között.

Körbejártam aztán a portát is, a kertet, a malacokat, a lovat. Az istállóban jó köteg vaskos gumicsőre lettem figyelmes.

— Mi az? Slaug?

— Arra is lehet használni — mosolyodott el Ödön. — De ahhoz egy kicsit nehéz lenne. Majd csak jó lesz valamire.

Odafönn egy falból kiálló hosszú szegen kisebb malomkeréknyi fölcsévélt sárga műanyag szalag lógott. Három nagy fekete betűt lehet olvasni a szalagon: GÁZ.

— Ez meg jó lehet a szőlőben a vadakat elriasztani.

— Miért, van szőlőd?

— Nincs. De még lehet.

— Hát ez meg? — fogtam kézbe egy furcsa alkalmatosságot.

— Hólapát — mondta Ödön büszkén.

Tényleg az volt. KRESZ-táblából fabrikált. Háromszög alakú hátlapján piros keretben egy fekete alak lapátolt fáradhatatlanul.

— Ez meg jó lehet kerítésoszlopnak egyszer — mutatott a jelzőtábla sarokba támasztott alumínium póznájára barátom.

— Mi van, Ödön? — gyűlt fény agyamban hirtelen. — Mióta nem jártam itt, csak nem behozták a faluba a gázt?

De bizony, be — bólintott Ödön, és becsületes, kerek arcát napfényként ragyogta be az elégedett mosoly.