Gyémántpalota

Nagy ház áll a kis Duna mentében, egészen pontosan Dunakiliti határában, ami egyben az országnak is határa már.

Nem is ház az, de kastély. Mit kastély, palota!

Járnak is csodájára a népek, a tulajdonos be is vezette, hogy a látogatásért, szemezésért ezerforintos belépőjegyet kell váltani.

No de van is itt nézni mit.

Az előcsarnok falát és plafonját gipsz-stukkók keretezte freskók borítják. A padozat valóságos márvány, abból készültek a lépcsősorok is, mindent befonnak, ellepnek a díszek, a girlandok, a szobrok, a puttók, oszlopsorok és ballusztrádok közt siklik el az ámuló tekintet. Különleges itt minden, az egész, barokk alaprajzú, ám vadonás új épület, kívülről, belülről egyaránt, különleges a berendezés, különlegesek a bútorok.

Az épület szállóként működik egyébiránt. Huszonöt kétágyas szoba, valamint egy elnöki lakosztály várja a vendégeket — napi 300, illetve 1600 márka fejében. De ezért minden szobában egyedi bútorozás, különleges környezet, különleges szolgáltatások várnak a vendégre. Van római fürdő, jacuzzi, bormúzeum, könyvtár, és sok minden egyéb. És minden különleges.

Különleges a kastély tulajdonosa is, Csépi Pogány Alajos.

Itt született Dunakilitin, 1933-ban, gazdag birtokoscsaládban. Édesanyja meghalt, mikor ő hatéves volt. Apja — hiába volt gyakran ötven lova, egész kis ménese — a háború alatt nem jó lóra tett. Szálasi földművelésügyi minisztere, a később felakasztott Pálffy Fidél gróf mellett titkároskodott. A bebörtönzött apa után a billogot alaposan megszenvedte a gyerek is aztán. A családtól elvettek mindent mindenekelőtt. Aztán a továbbtanulás lett lehetetlen. Egy kitörési pont mutatkozott: a sport. Az ügyes focista ifjúsági válogatott volt már, amikor egy meccsen eltörött a gerince.

Ezzel bezárult minden út — legalábbis itthon.

Egy év gipszben való fekvés következett, majd egy agronómus mellett járta — és ismerte meg alaposan — a határt. Azon aztán 1952-ben három társával baj nélkül át is jutott. Az ausztriai menekülttábor afféle munkáspiac volt, korabeli emigráns Moszkva tér. Akinek szakmája, iskolája volt, az elkélt hamar, az erőseket pedig — mint Pogány úr társait is — elvitték fát vágni Kanadába gyorsan. De ő négy kerek évig várt a szerencsére. Ami nem jött — úgy kellett indulni elé.

Közben alaposan megismerkedhetett az emigráns magyarok lelkivilágával — erről sok jót ma sem tud mondani. Legyen elég annyi: nemcsak az otthon hatalomra jutottak érik meg pénzüket, de bizony a menekültek is.

Később Salzburg mellé, Welsbe került, ahol hómunkásként, kertészként, végül bárzongoristaként próbált megkapaszkodni. Vasárnapokon a helyi zárdában ministrált és orgonált. Itt mellesleg megismerkedett egy gimnazista lánnyal, akit Romy Schneidernek hívtak.

De a feleség nem ő lett, hanem egy véletlen-asszony, akivel a hegyi helyiérdekűn pillantották meg egymást. Az ismeretlen, ám határozott lány elvette férjül Alajost, kivitte magához egy kis belga városkába, Knokke-Heistbe, ahol — ezt szóval se mondta addig — családjának csinos kis ékszerüzlete volt.

Itt kezdett dolgozni Pogány úr, itt tanulta ki az ékszerkereskedés, majd az ékszerkészítés mesterségét, innen indulva szerzett négy szakmát, diplomát, s itt lett — 1965-ban — e boltnak végül tulajdonosa.

De addig még történt egy igen fontos dolog.

Az ugyanis, hogy három zsidóember — Fleischer, Klein és Grünberger — elsétált a bolt előtt. Akkor már kinn volt a cégtáblám Pogány, ha kisebb betűkkel is. „No csak — szólalt meg ékes dunántúli magyarsággal az egyik zsidó. Nézzük meg, ki lehet ez.”

Kell-e mondani, hogy kilitiek voltak a zsidók is. Volt nagy öröm, gyerekkori társak lettek fölemlegetve, s végül az egyik betoppanó — miután körbenézett — megkérdezte Pogány urat, nem venne-e át bizományba néhány aprócska követ.

Gyémántban utaztak az Auschwitz érintésével Antwerpenbe jutott kilitiek.

A gyémántkereskedés nem könnyű kenyér, de egy nagy előnye van: papírmunkával nem kell bajmolódni közben. Svarcban zajlik az egész magyarul.

Tetszett ez a belga államnak — megéri a pénzét az —, mert a gyémántosokból volt haszna bőven, hát nem akarta volna őket elzavarni. Nemigen tetszett ez viszont az apósnak. De hát ő meg csak egy szürke belga volt. A belgákról jobb nem is beszélni. Nincsen nekidurálás, nincsen semmi mersz, nincsen nagy fába vágva fejsze. Csak szorgos munka van, aztán otthonba gubózás és spórolás, spórolás, spórolás. Belgák. Megérik pénzüket, kell-e mondani?

De szép lassan csak beindult a bolt. Jöttek a földik, hozták a követ, s az szépen, lassan, majd mind gyorsabban elkelt. Pár év, és királyok, hercegek, grófok, szultánok, maharadzsák lettek törzsvevők. És sztárvendégek, persze.

Akkor már teljesen Pogány úré volt az üzlet — kifizetett apósának mindent, az utolsó fülbevalóig — hiába, a belga az csak belga, ha após is.

Ahogy föl virágzott a bolt, úgy jöttek azonban más bajok.

Hogy mást ne mondjunk. Csebi Pogány Alajos testéből hét golyót vettek ki. Eddig.

Megérik a pénzüket a banditák, de belőlük legalább fakadt haszon is. Az első rablásnak — amikor a számlát egy térdlövéssel egyenlítve ki, az utolsó brosstűig mindent elvittek a boltból — akkora sajtóvisszhangja lett, hogy tódultak az új vevők utána. Ráadásul ekkor még a biztosítók is fizettek. De megérik a pénzüket a biztosítók is — a harmadik rablás után már vonakodtak, s ma már egyáltalán nem akaródznak Pogány úrral üzleti kapcsolatba lépni.

Azt pedig mondani sem kell, hogy az üzlettársakra is figyelni kellett és kell — megérik a pénzüket, hiába, ezek is.

Pogány úr 1957-ben egy szép antwerpeni parkban sétált asszonyával. A tájon csak néhány nagyon gazdag belgának állt háza. „Itt szeretnék egy házat magamnak” mutatott egy liget közepén a gyepre az akkor még csak vő-alkalmazott. És 1964-ben már ott állt az első palota. Ezt aztán követte az újabb, még hatalmasabb Cannes-ban, majd a honi rendszerváltás után még annál is nagyobb a Béla király úton, s végül ez a monumentális, itt, a szülőföldön, a családi legelő helyén.

De közben Pogány úrtól valahogy nem akartak elmaradni a bajok sehogy sem.

1976-ban felesége és egyik lánya autóbaleset áldozata lett.

Az erős ember újra talpra állt, megnősült megint. Most magyar asszonnyal próbálkozott — végeredményben nem sok sikerrel. Hiába tartott ki tizenkét évig a nexus, hiába egy új gyerek — végül elment az asszony, s hogy nem üres kézzel, az is képzelhető. A feleségek is megérik pénzüket, hiába.

De a kastély megvan, megvan akkor is, megvan mindennek dacára.

Azon a földön sárgállik, pompázik kevélyen, amelyről Csehi Pogány Alajost egykor elzavarták.

A magyar, belga, luxemburgi állampolgárságú Pogány úr szinte odavágta hazájának orcájába a kastélyt: Nesztek! Ezt értem el én, én, akit koldusbotra juttattatok, megaláztatok, elüldöztetek.

Mondani nem kell, az építkezés sem volt egyszerű dolog. Megérik a pénzüket a magyar mesterek, de mennyire meg. Műköves egyáltalán nem került megfelelő. Külön műkőgyárat kellett építeni a házhoz. Sem üzleti, sem emberi tartása nincs a magyarnak — ez lett négy évnek szomorú tapasztalása. Megérjük a pénzünket mi is.

A lakosztálynak eddig egy vendége volt. Éjjel érkezett, lakták az összes szobát. A betoppanó hívatta Pogány urat, és lealkudta jócskán az árat. Aztán reggel úgy távozott, hogy kifizetni azt is elfeledte. Persze nem talján volt az illető, nem is tót, s nem is angol, hiába távozott olyasan. Pénzét megérő volt, legyen elég ennyi.

De jó nem mondható a falu népéről se sok: gyakorta megesik, hogy a szállóba igyekvő vendégeket szánt szándékkal az ellenkező irányba térítik, Rajka felé.

Mire elkészült a kastély, elment a kedv.

Aki akarja, meg is veheti már. A kastélyt, nem a kedvet. Pedig azon, azon a rosszon lenne jó túladni leginkább.

Ő mindenesetre Dunakilitinek épített egy faluházat. És egy mauzóleumot — magamagának.

Hiába van cannes-i kastélyban a célra tökéletesen alkalmas kápolnája, ő úgy döntött, végső nyughelye mégiscsak itt lesz, e földön, ahol életében nem volt nyugta soha.

Esik az eső.

Ül a gyémántos ember a 152 kilométer stukkó és az 52 kilogramm füstarannyal ékesített kastélya halljában. Ül a rengeteg csuda bútor, barokk étkező, rokokó szekreter, versailles-i komód, kínai váza, meisseni fajansz, házi piktor által festett családi képek, a berámázott Ferenc Józsefek, Kleopátrák, unokák, Beethovenek, Rákóczik, feleségek, Dávidok, Vasarely-kockák, japán metszetek között ül a gyémántember, és mered kifelé a családi legelőn elterülő, Dunáig nyúló kilenclyukú golfpálya vakítón zöld végtelen gyepére.

Régen láttam ilyen szomorú embert.